Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Stanislaw Bieniasz: A szobor
A szobor ám a falvakban lakó emberek jól tudták, hogy a vasutast a Gonosz szállta meg, és egyáltalán nem lett öngyilkos, hanem farkasemberré változott, és éjszakánként áthatóan üvöltve házról házra járt. Ezért aztán a házakban minden eshetőségre nemcsak szenteltvizet és keresztet tartottak az emberek, hanem egy jókora nyárfahusángot is. Aztán, amikor eljött a háború, Maks ugyanilyen kifejezést látott Hanek Kulpinski szemében is, aki szabadságra jött haza a keleti frontról, és dicsekedve mesélte, hogy hasogatta föl szuronyával az orosz asszonyok hasát. Senki nem mert akkor egy szót se szólni neki.Majd csak amikor újra viszament a frontra, akkor suttogták az emberek, hogy "AZ még visszajön", mert a Gonosz mindig visszatér, és rányomja bélyegét azokra, akik szolgálnak neki, vagy nincs elég erejük ahhoz, hogy szembeszegüljenek vele. Hanek "hősi halált halt" Sztálingrádnál, aztán jöttek az oroszok, és a Gonosz Stawowy molnárt, annak feleségét és lányát szemelte ki áldozatul, akik a náluk segédkező két orosz hadifoglyot szinte családtagként kezelték. Egyébként a két hadifogoly lelőtt telemét is rövidesen megtalálták abban a fasorban, ahol több mint száz évvel korábban a franciák vére ömlött. Maks félt ettől a helytől, és kerülte is. Mégis ezt választotta röviddel az oroszok bevonulása előtt, hogy elássa ott azt, amit feltétlenül meg akart menteni a biztos pusztulástól. Fis azért választotta ezt a helyet, mert tudta, hogy oda senki se megy önszántából. Túl sok vér szivárgott a földbe. Nagy zörgéssel átment a hídon, alatta a folyó lustán hömpölygőit az Odera felé, pedig ilyentájt leginkább a partfalat szokta ostromolni. Maks úgy érez.te, hogy az egész alvó falu hallja a szekérzörgést. A régi fasor közelébe ért, átvergődve a fekete szederbokrok között, amelyek úgy benőtték az. út elejét, hogy az, aki nem ismerte a környéket, nem is sejtette, hogy ott út van. Maks megrántotta a jobb gyeplőszárat: "Hejta ". A ló jobbra fordult, és megállt a zárt, fekete növényfal előtt. "Wio!" A lő toporgott és prüszkölt, fülét hátra sunyta. Maks leszállt a szekérről, a lovat egy magányos fűzfához kötötte, nehogy hazaforduljon, a szekér hátuljához ment, leveti róla egy talicskát, egy ásót és egy régi ekevasat, amely olyan régen tört el, hogy már az idejére sem emlékezett. "Állj nyugodtan!", mondta a lónak, és nekivágott a sűrűnek, a talicskával törve magának utat. A talicska kereke meg-meg- nyaklott, mintha valaki vagy valami visszatartotta volna, Maksnak folyton ki kellett ráncigálnia a sűrűből, és ú jra neki kellett veselkednie. Úgy tűnt fel neki, hogy a ritkás tölgyek alatt még sötétebb van, mint a bozótban. Botladozva haladt az egyenetlen talajon. Megállt az ötödik tölgynél, odalépett a törzséhez, kiszámolt hét lépést a hatodik fa irányában, és benyomta az ásót a kemény, köves talajba. Amikor a szerszám fémet érve
