Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - Béres Csilla: Szögek

Szögek

— Ilyen vagyok.

— Te is megbántottál, de csak egy kicsit. Sokat köszönhetek neked.

Azt hiszem, a levélre gondoltam, s később el is képzeltem: lány a széken,

indián a széklábnál ül. Mögéjük sétál a telihold, és az indián olvas:

— Szeretnélek megölelni, átkarolni, megsimogatni és forró csókot adni a homlokodra, harmatos lábbal futni a füvön, hallgatni az erdő suttogását, hátunkon szélfúvást érezni.

Hirtelen most gyűlt tudatomba, hogy létezik ember, akinek azt hiszem, jelentek valamit már csak azzal is, hogy itt vagyok.

— Engem nem a gólya hozott. Csináltam az anyukám hasán egy kis ablakot, azon bújtam ki.

— Előtted térdelek nyomorultan, könyörgök, akarjál engem, vágyakozz te is énrám úgy, mint ahogy én vágyakozom rád, kérlek.

— Különben akkor halt meg a nagymamám, ’89 decemberében. De nagynéném öngyilkossága óta évekig csak vegetált.

— Miattam senki nem lenne beteg. Nekem még egyszer sem sikerült, pedig...

— Már megint nyavalyogsz.

Egyenes adásban nagyon nehéz beszélgetni. Nincs korrigálás. Esetleg árnyalás van. Gyors vetkőzésveszély, vagy öltözés? A kimondott megmaradt mindkettőnkben, a kozmoszban, hogy egszer majd rájöjjünk, mit is mondtunk tulajdonképpen, s talán egyszer arra is: mit kellett volna mondanunk. Nincs felkészülés. Meggondolatlanságok vannak. Frázisok napközeiben. Fölényességük veszélyes káromlás. Uniformisba bújtatott, egyedi, megismételhetetlen ajándékozottak. Mint az angyalok, ahány e- gyed, annyi faj. Isten nagyvonalúan pazarló és pazaroltató. Pelyvaságaink aranytálcán. A szavak tettek. Nincs menekvés. Ha nem fogok beszélni, akkor is felelős vagyok.

— Elmenjek?

A lány bólint. Az indián lassan feláll. Elindul.

— Ne menj el:

Kérdő tekintet.

— Kérlek ne csinálj hülyeségeket. Senki miatt nem érdemes.

— Nincs más választásom — mondja halkan, aztán átugorja a kerítést.

— Mindenki csak magát szereti! Nem, magát se. Magát is utálja mindenki!