Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - Béres Csilla: Szögek

^ | i

Szögek

— Haj, de víg a kedvem — mondogatom magamnak itt a temetőpadon. A nap már a hátamba faragta a képét, egyébként ellennék. Mellettem egy zacskó mosolygó kavics. Valakinek hoztam. Én vagyok a szerelme, de ő nem az enyém, mégis képes vagyok várni. Szerepem van. Esténként imádkozom értük. Igaz, két napig ő várt, de az más. Képzeljünk el szélfújást két egyszerű mondat között. Inkább áthelyezem tekintetem a gesztenyefára. Meg kell tennem ezt a mozdulatot. Nehezemre esik, hogy jobban lássalak, kedves én. Az is meglehet, hogy itt maradok a pádon szobornak. "Polgármester úr, nem ígnek a nejonok!" Nyugodjon meg, Mari néni, koponyámban gyertya lesz. Életében lopótök, halálában töklámpás. "Tök nejon így a fejed, kedveském!"

Egyszer ültünk egy temetőben egy pádon azzal, akivel kölcsönösen szerettük egymást. Ősz volt. Mélyet sóhajtott. A szőrszálak megremegtek az orrában. Nyakamba akasztotta súlyos karját:

— Halálosan szeretlek.

Nem válaszoltam. Minden olyan valószínűnek hatott. Kis fehér pádon ültünk egy keretes sír végében. Kivirágzott paplan. Égbe kúszó fák, csöndes, sárga levélhalál a kék ég alatt. Olyan szép már-már ősz volt, amilyet csak Fekete István tud írni. Én nem írok ilyet, mert elárulnám magamat. Pontosan olyan hangulatos kora őszi délután volt, mint a Csalogány-völgyi temetőben abban az évben, amikor az a mondat elhangzott. Nekem jólesett hallani, hogy halálosan szeretnek, de talán ő sem azt mondta, amit akart. Most sem tudom, mit jelent ez a mondat: "Halálosan szeretlek." A valódi és műmárvány kettőságyak, keretes sírok, urnácskák és egyéb nyughelyek szövetében, mert így történt, és ezt csak most látom; különös sejtelmeim támadnak, de eszem ágában sincs bármit is megfogalmazni. Sitz in leben. Előfordul, hogy egy bizonyos formát nem a megfelelő élethelyzetben