Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Kulcsár Szabó Ernő: A könyv mint beszéd
Kulcsár Szabó Ernő összetartozás: olyan összjátéka a szövegeknek, amelynek túlontúl is rejtett az értelme és funkciója ahhoz, hogysem ajánlatos ne volna nyitva hagynunk a rá vonatkozó kérdést. Egyelőre legalábbis. Az első, az esztétikai-észlelő olvasás során a struktúrára vonatkozóan lényegében csak annyit tudhatunk meg, hogy az általunk már ismert szövegek önállósága, különállása magukban a szövegekben bekövetkező változtatásokban (nyomdatechnikai kiemelések, kommentárok, lapszéli jegyzetek stb.), különféle természetű átvezető összeköttetésekben (pl. különálló szövegek "egybe-csúsz- tatásában") és az új nyomdatechnikai elrendezésben, grafikai illusztráltságban stb. szűnik meg. A szövegeken végrehajtott változtatások jellegének és következményeinek kérdését C'suhai István tárgyalja átfogó érvénnyel s joggal vonja le a következtetést, mely szerint a "Bevezetés a gondolkodás és gondolat többirányúságáról, szétágazásáról is beszél, hiszen lehetőségeihez mérten felszámolja az. írás és a hagyományos könyvkép rendjét, a linearitást"'. Ha e műveletek hátterében keressük az integrációs szándék mibenlétét, arra a következtetésre jutunk, hogy az egység látszata elsősorban a könyvszerűség hangsúlyozásában alakul ki. Másképpen mondva, a különálló művek és szövegek autonómiája mint mű-szerűség a könyvsz.eríí hatás érdekében szorul háttérbe s válik viszonylagossá. A könyv azonban mint nem specifikusan irodalmi tény, de mint irodalmi mű-tárgy sem tartalmazza magától értetődően az egységesség kritériumát. A láthatóan aggályos tipográfiai gondossággal megalkotott könyvszerű egység tehát önmagában szintén nem indokolja az egységesség interpretációs előfeltételeit. (Annál is kevésbé, mert a szövegeket érintő nyomdatechnikai műveletek nemcsak integratív, hanem nyitott szerveződésre is utalnak: nemegyszer keltik például a véletlenszerű beavatkozások látszatát.) Azaz az észlelő olvasás tapasztalata mindenekelőtt ama feszültség miatt készetet a könyv újraolvasására, hogy a szabályosan nyitány és befejezés keretei közé zárt, formális kezdet és vég határolta szövegek nem tárják fel előttünk összetartozásuk alapjait. Az értelmező olvasás egyik kitüntetett feladata tehát éppen az lesz, hogy feltárja és megértse a szövegek alkotta folyamat és struktúra poétikai szervezőelveit. Több-kevesebb egyszerűsítéssel annak a tapasztalatnak az ambivalenciáját kell tehát tisztáznunk, milyen "egység" látszik annak, ami nem az; illetve, ha van, milyen koherenciáról lehet mégis szó a Bevezetés a szépirodalomba esetén. A fentiekből értelemszerűen következik továbbá, hogy a Bevezetés... szövegterében minden, eredetileg különálló műnek megváltozik az identitása s vele a jelentése is. Az önálló kötetben megjelenteké éppúgy, mint a folyóiratban közreadottaké. Éspedig mindkét lehetséges esetben: akár integratív, akár melléren- deléses horizontban mutatkozzék is meg könyvbeli elhelyez(ked)ésük igénye. Ha tehát a Bevezetés... — kisebb-nagyobb módosításokkal — a keletkezés sorrendjében tartalmazza a könyv meghatározó egységeit, s azok jelentésének változásai a könyvf'^r.vz távlatában következnek be, akkor két szempontból is indokolható, hogy a Függővel ellentétben nem tárgyaljuk külön-külön is a Termelési-regény és a Bevezetés... közt megjelent műveket. Ha ugyanis a könyvbeli változatukban és a könyv részeként értelmezzük őket, nemcsak a Függő időbeli többsége válik
