Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - L’HOMMAGE - Tőzsér Árpád: A közjóra született ember
A közjóra született ember A 65 éves Szeberényi Zoltán köszöntése Szeberényi Zoltán, a jeles irodalomtörténész-tanár és kritikus, a Szlovákiai Magyar írók Társaságának az elnöke, irodalmunk mindenese is 65 éves immár. Mi itt, az Irodalmi Szemlében egy kicsit megkésve, de — ahogy mondani szokták — annál nagyobb szeretettel köszöntjük a jubiláló Irodalomtörténész-Tanár-Elnök Urat. S talán nem haragszik meg, ha — ismerve anekdotázó szellemét — a születésnapi köszöntőjét egy személyes anekdotafélével kezdem. Megboldogult ifjú szerkesztő koromban évekig laktam a Vár alatt, a Vydriea nevű hírhedt utcában, s mivel munkahelyem, az egykori Hét csak két-három utcányira volt a Vydricától, rendszerint gyalog jártam be a redakcióba. S rendszerint utcalányok és más kétes alvilági és félvilági egzisztenciák sorfalai között. Volt ez utóbbiak között egy szomorú, de mindig élénk-érdeklődő szemű öregember is, akit én lélekben csak köszönő embernek hívtam. Az öreg ugyanis — eltérően az egyéb vydricai ácsorgóktól-kéregetőktől — sohasem kért. Sohasem akart semmit, de minden járókelőt — így engem is — kalaplevéve, mélyen meghajolva köszöntött. Egyszer megkérdeztem tőle, mondja már meg, honnan ismerjük mi egymást, s ha nem ismerjük, akkor tniért köszön nekem, s miért köszön másoknak is. Kiderült, hogy egyszerűen csak egyedül érezte magát az öreg, s a másokhoz tartozás, a család, a közösség illúziójáért köszöngetett mindenkinek. Az utóbbi időben az irodákra életünk szinte kimerül a születésnapi köszöntők és — sajnos — nekrológok írásában. Szomorú-élénk szemmel köszöngetünk jobbra-balra, de egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem azért, amiért a vydricai köszönő ember köszöntötte az idegen járókelőket: az összetartozás, az irodalmi közösség illúziójáért. S mondani pedig ezzel azt akarom, hogy Szeberényi Zoltán az én személyes köszönőinániám kivétele, őt köszönteni ugyanis annyit jelent, mint magát a közösséget köszönteni. Nem hiszem, hogy van ma a szlovákiai magyar irodalomnak még egy alkotója, akiben annyira találkozik közösségünk minden tagja, mindé rétege, minden pártállása, mint őbenne, őt köszönteni tehát annyit jelent, mint saját magunkat, de legalábbis mint mindenki jóakaróját és jó ismerősét megsüvegelni. S kis irodalmi közösségünk nagy paradoxonai közé tartozik, hogy ezt a mindannyiunk által tisztelt, nagyra becsült és szeretett ismerősünket és barátunkat az irodalmi közvélemény számára tulajdonképpen föl kell fedezni: nincs még egy olyan 60-65 éves alkotónk, akiről olyan keveset írtunk-beszéltünk az elmúlt évtizedekben, mint Szeberényi Zoltánról. De a paradoxon magyarázata talán épp a közismertsége, az a közeli, meghitt viszony, amellyel ő mindenkihez közeledni tud, s amellyel őhozzá mindenki közeledik: azt hisszük, anélkül is jól ismerjük, hogy cikkeznénk róla. Mint ahogy mondjuk, a belső szerveinkről sem igen szoktunk sokat beszélni. ľhommage
