Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - Pokstaller Lívia: Velencéről nem lehet írni
Velencéről nem lehet írni 1/ Tatán törött fapadokon üldögélünk. Fehér fatörzsek, sápadt, vérszegény gondolatok hevernek körülöttünk szerteszét. Beszélgetünk. Beszélgetnénk, de inkább csak Szigeti Lacit hallgatjuk. Mészöly-lázban ég. A Balatonon nyaraltunk — mondja. Miklós mostanában sokat beszél a halálról, mondja és mosolyog. Mi is mosolygunk, mert ez szép. Tegnap a fiam és Miklós egy szobában aludtak. A fiam Amerikáról beszélt neki, a Grand Canyonról. Miklós hosszan hallgatta — mondja —, majd mély szomorúsággal és csalódottsággal azt kérdezte, miért nem tudok írni Amerikáról? Nem tudsz? — kérdezett vissza Szigeti Laci. Csak ez — mutat körbe Mészöly —, ez a táj él bennem. Soha nem tudtam írni másról. Idegen tájuk végzetes vonzásába talán bele is lehet halni. 2/ Szeretkezünk. Szeretkeznénk, de... Iszonyúan félek. Mint egy szűz lány. Félrever a szívem, a testem forró és csontszáraz. Mintha volna még valaki a szobában. Idegen táj a tested. Idegen ismerős vagy — mondom, de nem hagyod ennyiben. A miértjeidre oly ritkán tudok válaszolni. Az arcod ráncaiban verejtékpatakok keresik az útjukat. Alig lélegzem. Nehéz, sós a levegő. Nem szeretkezünk. Remegő kézzel törülközőért nyúlsz. Magyarázkodsz. Fájdalmasan mosolygok. Talán a hűség — mondod. Tíz éve — mondod. Talán túlságosan szép vagy, túlságosan olyan, amilyennek akarlak — mondod. A platánok mókásan, sárgászölden integetnek. Megértő vagyok és gyöngéd. Sokat beszélünk. A lepedő már csomóban alattunk. Sétáljunk, gyere — mondom. De nem megyünk. Aztán mégis mintha... Üvölteni tudnék. Az istent hívom, hogy ha van még benne egy szemernyi könyörület... Sírj már, kérlek! — mondanám. A torkodban egy szegény állatka nyüszít. Úgy fáj, hogy könnyem sincs rá. Platánok fehér törzse világít.
