Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - PERÚJÍTÁS - Tüskés Tibor: Elégia az élni akarásról
Tüskés Tibor lép ki a költő: a vers elején (az első versszak utolsó két sorában), valamint a vers végén (az utolsó, ötödik versszakban), s ez a két megszólalás remek szerkezeti megoldással mintegy keretbe foglalja a vers terjedelmesebb, elbeszélő-leíró- vallomásos részét. Ez a két hely: megszólítás. A költő tegező formában fordul az ismeretlen, földöntúli hatalomhoz, valamiféle abszolútumhoz, Mindenhatóhoz, akit a vers elején irgalmas égnek, a vers végén kegyelmes rgnek nevez. (Ez a névátvitel azt az elképzelést követi, amely szerint a mindenható Isten az égben lakik. A személyt a lakhelyével azonosítja.) Hozzá könyörög, neki panaszkodik, (régiesebb szóval:) hozzá esdekel. Kérését először negatív, tiltó formában (ne légy fukar), majd a vers végén pozitív formában (toldjad meg) adja elő. Van még egy hely a versben, ahol a költő eltér a vallomásos hangtól, ez a legvégső három sor, a költemény csattanója. Itt önmagát egyes szám harmadik személyben szólítja meg: "Hadd öntse ki [ti. a költő] / Érzelmei /Zengő', zsibongó tengerét." A költemény alaphangja a csüggedésbe, a panaszba, a szelíd bánatba, a megcsendesedett fájdalomba, az önmagán érzett szánalomba rejtett élni akarás. Nyelvtanilag ezt a vágyat a költői kérdések nyomatékosítják. A vers atmoszférája elégikus. A költő nem lázad, nem perel, csupán kér, esdekel. Ha megborzad, ha tiltakozik is a korai halál ellen, belátja a változtathatatlant, belenyugszik a megmásíthatatlanba, elfogadja a szenvedést. Ez a lemondó, pesszimisztikus hang Reviczky lírájában a schopenhaueri filozófia sugallata. Arthur Schopenhauer volt az a német filozófus, aki tanításában központi helyre emelte a világ fölött uralkodó vak szerencse, értehnetlen akarat eszméjét, ő volt a tizenkilencedik századi pesszimizmus egyik legjellegzetesebb bölcseleti megfogalmazója és propagálója. Tanítása a létezés haszontalanságáról, a lemondás, a megbékélés, a rezignáció gondolata, az ún. schopenhaueri világbánat a századvégi magyar költészetre is erőteljesen hatott. Ha e gondolattal ma nem is tudunk mindenben azonosulni, tagadhatatlan az a pozitív vonása, hogy e tanítás hatására a magyar lírában egy új költői magatartás, egy új költőtípus születik, és a költészetbe új gondolati tartalmak, az ún. létkérdések (pl. a halál, az elmúlás problémája) szűrődnek be. Ennek az új lírai énnek a sajátos tulajdonsága az őszinteség, a hiteles megszólalás, a hullámzó érzések, a drámaiság. A Reviczky-versből kirajzolódó emberképre is ez jellemző. Ha ugyanis az embert arra a két összetevőre egyszerűsítjük le (márpedig a schopenhaueri filozófia hajlamos volt az egyszerűsítésre), amelyet a szív (az érzés, az érzelem jelképe) és az agy (az ész, az értelem jelképe) fejez ki, akkor Reviczky versében (és a versben megfogalmazott emberképben) az előbbi kap nagyobb hangsúlyt. Az előbbit, a szív erejét nyomatékosítják a következő kifejezések: kedvem, nem érzek, szivem, vágy, kedv, érzelmei. Az utóbbira, az értelemre csupán ezek a szavak utalnak: agyam, eszme-tűz, eszméimet (ám ezeket is a hideg, sötét koporsó nyeli el). Reviczky a francia szimbolistáknak volt a lelki rokona, de nem követte azok stílusát, a szimbolizmust. Eszközei közül a költői kép, a metafora jóformán teljesen
