Irodalmi Szemle, 1995
1995/7-8 - Beke György: Két utazás Felföldön
Bekc György — Uzonban született? — kérdezte. Bólintottam. — Az Erdélyben van, ugye? — Eddig még ott, Háromszéken. Miért a szülőhelyembe kötött bele? Magyarul folyik a beszélgetésünk. A határőr arca egyenesen derűs volt, nem mutatta, hogy kötekedni akarna. Annál furcsább volt, hogy Uzonról tárgyaltunk a komáromi híd közepén, a magyar— szlovák államhatáron. — Ha erdélyi születésű, mondja már meg nekem, hogy mikor tartozott Erdély Magyarországhoz? Úgy meglepett a kérdés, hogy csak kelló' gyanakvással feleltem: — Mikor? A kezdetektől 1918-ig. Meg a negyvenes évek elején a fele négy esztendőn át. — Biztos abban az "elejében", a "kezdetektől fogvában"? — Talán hallott ön is Szent István királyról. Az ő édesanyja, Sarolt Gyula- fehérváron született. Az akkor Erdély első városa volt. A határőrtiszt számára valami még homályos. O az iskolában csak az önálló Erdélyről tanult, amely "román ország" volt. Erre már bele kellett mennem a történelmi leckébe. A szlovák határőrtiszt érdeklődéssel hallgatott, tekintetében semmi elutasítás. Inkább kíváncsiság. Mindezekről tanult ő az iskolában, csak éppen másként. Ha pedig most összeakadt egy erdélyivel, hát "első kézből" megérdeklődi a dolgokat. Magyar lehet? Kíváncsi szlovák? Akkor még érdekesebb. Kérdezném ezt tőle, de már feltorlódtak a kocsik mögöttünk. Félbe kellett szakítanom szokatlan, talán egyenesen hihetetlen történelmi leckémet. Miért lenne hihetetlen? Ötven esztendő óta hány magyar fiatal öltötte magára — kényszerűségből vagy a pálya vonzására — a csehszlovák, a román vagy a jugoszláv hadsereg tiszti egyenruháját, netán éppenséggel szovjet uniformist. Sokan közülük az idegen nyelvű vezényszavak ellenére megmaradtak magyaroknak. Miként hajdanán, 1848 őszén igen sokan váltották fel az osztrák császári mundért honvédtiszti egyenruhára. Köztük későbbi vértanú tábornokok... "Látod, bankom — mondaná Nagy János, mert "mondja" a szobraival —, ezeknek állítom én bronzba öntött történelmünk emlékeztetőit."
