Irodalmi Szemle, 1995

1995/7-8 - Pécsi Györgyi: Adalékok Mittel úrhoz

Adalékok Mittel úrhoz

a költő, az Alea acta est című szonettben az elrendelt sors elfogadásának pillanatát örökíti meg, a szanatóriumból, magányból, betegségből felező tízesekben írt, rezignált Téli levelet küld kedvesének, s végül a verspentagon utolsó darabjának törmelékes szövegkollázsában, mintegy a megtört tudat fájdalmának ritmusában összevonja, összeolvasztja az előbbi versek néhány motívumát, frazeológiáját.

A kötetnyitó vers, a Valete archaizáló nyelvezetével, ódon ragyogásé felező tizenketteseivel a reformáció prédikátorköltőit idézi. A témája, a költőnk verseiben lejtmotívként ismétlődő betegség viszont a magyar irodalom egy másik paradigmatikus versvonulatába kapcsolja a művet. A gyomorbajjal, kos/vénnyel, neurózissal kínlódó magyar költők verseiből ugyanis éppúgy lehetne érvényes antológiát összeállítani, mint haza- vagy szerelmesverseink sorából. Poétáink verseiben e privát élmény is verstéma volt a kezdetektől; a heroikus témák: a hazaeszmény, a nemzetvédelem, a haladásgondolat versei mellett hatalmas sort képeznének a betegség verseink is. Irt ilyet Szenei Molnártól (emlékezzünk a megrázó 38. zsoltárára, amelyben természetesen nemcsak Dávid király panaszolja, hogy „testemnek semmi résziben /Épség nincsen ’!), Balassitól Csokonain,Adyn, Babitson át József Attiláig szinte minden költőnk. Tőzsér itt nem tesz mást, mint saját költészeti lejtmotívjához keresi a hagyományos láncszemet, és a zsoltárban talál rá. Egyszerre tiltakozás és valaminek az igazolása ez a vers. Tiltakozás a szokványos hagyományértelmezések ellen, és igazolása annak, hogy bármely témának lehet nagy formátumú nemzeti irodalmi múltja, azaz a nemzeti jelleg egy témában vagy egy-egy stílushagyomány folytonosságában is feltalálható.

De ha a költői archaizálás e váratlan előbukkanásának okát keresnénk, rájönnénk, hogy bizonyára része volt ebben annak is, hogy a költő 1969 után, az Egyszeműéjszakát ért durva politikai támadások elől Nyitrára, belső emigrációba menekült, s évekig régi magyar irodalomtörténetet tanított. S tanárkodása nem keserű azílium lett számára, hanem a szellemi feltöltődés aktív időszaka. A régi magyar irodalmat kutatja, a tőle megszokott alapossággal merül el tárgyában, s ezekben az években nemcsak a Régi költők, mai tanulságok című tanulmánykötét írja meg, hanem költészete is feltöltődik ú j tematikus impulzusokkal.

A ciklus utolsó harmada viszont — motivikusan — az európai kultúrkörhöz kapcsolódik, a nemzetek születéséig, az időszámítás kezdetéig hátrál itt vissza a költő, egyfajta európai metagenezist rajzol föl. Létezésének biológiai szintjével küzdve — a már ismert logika szerint -— a filozófiában, a művészetben, a kultúrában mint életformában talál rá betegsége elviselésének lehetőségére. Megtanulja, hogyan kell művészi alkotásokban kiírni magából, feloldani a testi nyavalyát. Valahogyan úgy, ahogyan a Tanulmány egy Bosch-képhez című versében a festő tanítja a házalót, hogy hogyan „Húzza maga után a lábára festett fekélyt". A műalkotás a valóságnál valóságosabb valóságot teremt, s a költő számára mindennek az értelme e másodlagos teremtés.

(Adalék a Nyolcadik színhez.) A kötet címadó versének a címe (Adalék...) nem teljesen azonos a kötet és az első ciklus címével. A kötet címében a többeszám arra utal, hogy — az Adalék... c. vers mintájára — kicsit a kötet minden verse