Irodalmi Szemle, 1995
1995/6 - Kálnássy Tibor: A posztmodem Dominik Tatarka és az újabb szlovák irodalom
Kálnássy Tibor Tatarka a korai szürrealista korszaka után félig kényszerből vagy tán némileg őszintén is csatlakozott ugyan a szocialista realizmushoz, de tény, hogy az első alkalmat megragadva kíméletlenül leszámolt vele; ekkor vált igazi neoavantgárd íróvá, de itt, ezen a ponton sem ragadt meg. Tovább haladt a megkezdett úton: vállalva az 1968-as események szabadságeszméit írásművészetén újítani is tudott. Míg a szovjet invázió után inkább csak a publicisztikai írásai keltettek figyelmet, utolsó korszakában művészete egyre inkább a posztmodernizmus irányzatát közelíti. Politikai állásfoglalásával és megújult írói hitvallásával a hatalom és a hivatalos irodalom kegyvesztettjévé vált, de épp e számki vetettsége az ok, hogy írásaiban áttöri az irodalmi műfajok, stílusok és a nyelv korlátait, s gondolatainak, érzelmeinek szabad áradást enged. Műveinek zárt struktúrája felbomlik, alkotásai tartalmi lag-szerkezeti leg nyitottá, oldottá válnak, fragmentumokra töredeznek. Tatarka műveinek posztmodern sajátosságai a téma szintjén is kimutathatók. Az írói én a túlságosan is institucionalizálódott valóságból az intim szférákba menekül, elmerül a tabut nem ismerő szerelemben, a féktelenül zajló magánéletben, azaz a szabadság jelképévé válik. Igen, a dionüszoszi biológiai lét itt nem más, mint az emberi és szellemi korlátok s az orwelli személytelenség elleni lázadás. E lázadás ezért túlmutat önmagán, azaz jellé válik. A szerelem az intimitás jele, s ugyanakkor a posztmodem irodalomban programszerűen megjelenő, ún. "új szenzibilitás" megszólaltatása, kinyilvánítása is egyúttal, s a racionalizmus túlzott kultusza ellen irányul. "Posztmodernista" Dominik Tatarka abban is, ahogyan műveiben a fiktív és a nem fiktív elemeket váltogatja, vagy ahogyan emlékeit, találkozásait (például Milan Kunderával, Vladimír Mináčcsal és másokkal) töredékeibe beépíti. Ez az írásmód jellemző például a Písačky (Irományok — 1979) című művére, amely két másik alkotásával együtt végül is trilógiává érlelődött. A trilógia további részei: Sám proti noci (Egyedül az éjszaka ellen — 1984), Listy do večnosti (Levelek az örökkévalóságba — 1986). Az utóbbi prózai mű "levelei" újabb posztmodem sajátosságot mutatnak: a rövid, eredetileg nem irodalmi műfajok nyertek velük létjogosultságot a szlovák irodalomban! A cseh disszidens írók (Ludvík Vaculík, Václav Havel) is főleg a levélformát (s azon kívül a tárcacikket s a naplót) töltötték meg ekként tartalommal. E rövid műfajok "beemelése" a szépirodalomba végül is nemcsak a zárt struktúra fellazítását szolgálta, hanem azt is, Tiogy elmosódjék a határ a szoros értelemben vett művészet és a tényirodalom között. Ez az oszcillálás a konkrét tények és a fikció között felfedezhető Kurt Vonnegut, Umberto Eco, Milan Kundera és Ludvík Vaculík műveiben is. S befejezésként említsük meg a Tatarka-életmű még egy posztmodern jellegzetességét! Egyik írásában nem véletlenül nevezte magát a Kárpátok pásztorának: a természettel való személyes, szinte partneri, baráti kapcsolata, panteizmusa predesztinálta erre. Ő nem akarta legyőzni, leigázni a földet, ezért a pásztora maradhatott élete végéig. Dominik Tatarka karizmatikus egyéniségének sajátos jegyei műveiből is kisugároznak. Olyan személyiség ő, akire halála után is nagy szüksége van a szétzilált Közép-Európának! Sőt írói hagyatéka egyre aktuálisabb számunkra, gondolatai nap mint nap újabb tartalmakkal telítődnek.
