Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - ÁRGUS - Vajda Barnabás: Ad fontes

bizonyos értelemben központi szerephez is jutottak, egyrészt úgy, mint a hiteles önismeret nélkülözhetetlen dokumentumai, másrészt mint a nemzeti identitás vállalásának meggyőző példá- i, mely nélkül nemigen lehet zavartalan a demokratizálódó polgárság önazonosságtudata sem. Problematikussá a kérdés a versekben ontológiai értelemben válik, s nem azért, mert az egyensúly a lét és a tudat között megszűnt, hanem inkább azért, mert a nemzeti tudat s a nemzet létlehetősége (a nemzet és az ország) mint politikai képződmény kettévált, s a Tamási Aron-i "A- zért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" axióma harmóniája már politikailag és történelmileg irreális, megélhetetlen.

A bevezető nagy horderejű tanulmány részmotívumainak lebontásaként hat a kötet második s egyben legterjedelmesebb fejezete, amelyben három költő lírájának különböző szempontú és szintű vizsgálatai találhatók. A szerző két tanulmányt szentel Kányádi Sándor lírájának (Minden más táj csak óceán, A bárányka meg a ló), Szilágyi Domokos lírájának fejlődését, világképét és a költő ars poeticáját szintén két részletes írásban taglalja (Sz. D. Búcsú a trópusoktól című kötetének világképe, "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő'?"), s esszé-tanulmányban dolgozza fel a szlovákiai magyar líra középnemzedéke jelentős tagjának, Tőzsér Árpádnak a költészetét s annak determinánsait (Quo vadis T. A.). A fejezetet a Szilágyi Domokos és Tőzsér Árpád lírájának párhuzamos olvasásából és mélyáramlati rokonságából adódó tanulságok zárják.

Pécsi Györgyi elemzéseinek mindig a költői magatartás, az esztétikai és morális hitel áll a központjában, de fontosnak tartja az egyes szerzők fejlődésképének a megrajzolását is. így képes közös nevezőre hozni a hagyományt és a költői kísérletet, a loka- litást és az európaiságot, az egzisztenciát és az ember empirikus létét, a szű- kebb nemzeti közösséget és az emberiség sorsát, valamint ezen entitások nyelvi-költői objektivációját.

Látleleteit az említett költők műveiről elfogadhatjuk: "Kányádi zárt, paraszti életből merítkezó' lírája a harmónia megrendülését érzékelve...válik univerzálissá, oly módon, hogy az érzékelt valóságot, atmoszférát totalizálja..., majd... ez az univerzálissá totalizált világkép telítődik meg sajátosan is a közösségre jellemző nemzeti-, történelmi, kulturális tartalommal." (29. o.) "Szilágyi Domokos lázadó költő — nem próféta. Szüntelen kételkedése a legnagyobb lázadás, mert az axiómák, az úgynevezettek nem tűrnek maguk mellett semmiféle kétséget, csak hitre alapozott alárendelt követést." (74. o.) Az érett Szilágyi életművét Pécsi a bartóki életművel tartja rokoníthatónak, de a- mit az erdélyi lírikus költészetéről elmond, az kisebb megszorításokkal Tőzsér Árpád költészetére is ráillik: "...Hebbel biogenetikai törvényéhez hasonlóan végigjárta a költészet törzs- fejlődését saját egyedfejlődése során (a legkézenfekx’őbb a formai, műfaji ív, az ősköltészettől az avantgarde montázsversig), s ez a hasonlóság érvényes a költő szerepéről, feladatáról vallott felfogásokra is." (88. o.)

Pécsi Györgyi gondos és körültekintő műbíráló, csak olyan műalkotásokkal és életművekkel foglalkozik, amelyeket nagyra értékel és meghatározó jelentőségűnek tart. Elemzéseit elsősorban azok a szempontok irányítják, a- melyeket a kötet borítóján így foglalt össze: "lehet-e konzervatív felhang, hitelvesztés s még inkább patetizmus nélkül a magyarság sorsáért aggódni, alanyi módon viszonyulni egy félig patriarchális falusi, paraszti múlthoz, otthon lenni ebben a virtuális hazában —