Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Bohár András: Élmény és egzisztencia
Cselényi László való Juhász az egyetemes magyar költészet hét évszázadának legelső vonalába tartozik. Ahogy Nagy László is, a Menyegző, a Zöld angyal, A forró szél imádata s A vasárnap gyönyöre óriása-költője. S van még e nagy nemzedéknek egy fekete báránya, aki hitem szerint sokkal jobb költő, mint számos más, tévében, rádióban, kuratóriumokban tündöklő divatos kortársa: Rákos Sándor.. Nemcsak a Gilgamest fordító-átköltő Rákos, hanem a nagy Anyasirató, a remek Maszkok s a megannyi izgalmas kísérlet költője. S még egy név, akinek inkább ártott, mint használt az elmúlt esztendők politikai porondja, noha nem annyira, mint Csurka Istvánnak: Csóóri Sándor. A jövő mutatja meg, melyik énje kerekedik benne felül, a politikai avagy a költői. S máris fordítunk egy lapot, hogy immár a kortársakról szóljak, a harmincas évek szülöttjeiről, a ma ötven-hatvan között tébláboló nemzedékről. A prózában ez két nevet jelent: a már említett Konrád Györgyét, aki ma a legismertebb magyar író világszerte, ám irodalmi szempontból csak egy könyve igazán fontos, hogy úgy mondjam, európai jelentőségű, a legelső: A látogató. A többit (A városalapítót, A cinkost. Kerti mulatságot s a politikai esszéket) már a politikus írta, nyomába sem jöhetnek A látogatónak. A másik név pedig a Lengyel Péteré. A sok Péter között (Nádas, Hajnóczy, Esterházy) már-már elsikkadni látszott a kevésbé hangos Mellékszereplők és Cseréptörés írója, ám úgy cirka öt évenként újra s újra megébred s mondja tovább a magáét: a Rondó, a Macskakő, a Hol- napelőtt szerzője alkalmasint a kor, az elmúlt ötven esztendő magyar történéseinek legátfogóbb krónikáját írja, s alighanem csak visszatekintve észleljük majd, hogy mit tesz az asztalunkra. Lengyel Péterrel különben már a negyvenes években születetteknél tartunk, noha ő (a többi Péterrel ellentétben) harminckilences, s ez az a "szerencsés" nemzedék, amely győzelemre vitte, először a hét évszázados magyar irodalom történetében a prózát. Először történt meg a hét évszázad alatt, hogy nem a líra viszi a prímet. Noha van költője e nemzedéknek is, Tandori Dezső és Oravecz Imre minenekelőtt, de ha mellettük még másokról is szólnunk kell, akkor az nem elsősorban a többé-kevésbé érdemmel futtatott, divatossá emelt Orbán Ottó és Petri György, sokkal inkább a kevésbé kegyelt Marsall László és Buda Ferenc, Kiss Anna és Balaskó Jenő (ez utóbbi a dicstelen publicisztikai tevékenysége ellenére is) s a két outsider: Szentjóby Tamás és Erdély Miklós. A ma ötvenesztendős Szentjóby Tamás néhány évi fölfigyeltető neoavantgárd- unterground tevékenység után (melynek csak egy kis része volt a költészet, a nagyobb része a vizuális művészetek s a film volt), szinte teljesen eltűnt a szemünk elől. Külföldre ment, ám az ottani tevékenységéről ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a fordulat utáni itthoni dolgairól. Az 1928-ban született (tehát Juhász Ferenccel egyidős) s immár elhunyt Erdély Miklós gazdag tevékenységének ugyancsak egy szelete volt az irodalom. Képzőművészként, filmrendezőként, teoretikusként legalább olyan fontos, ha nem
