Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Thomka Beáta: Mészöly Miklós kisepikája a nyolcvanas és kilencvenes években

miről beszélek. S itt nem segítenek az esetleges olyan magyarázatok, hogy Kulcsár Szabó mit ismer, és milyen hangot nem ismer a mai magyar irodalom sokágú sípjából; aki ilyen feladatra vállalkozik, annak kötelessége ismerni Erdély Miklós életművét vagy Domokos István Kormányeltörésben című költeményét, az utóbbi fél évszázad, megítélésem szerint egyik legnagyobb, s ami a határon túli literatúrát illeti, legszimptomatikus magyar versét.

Ám nézzük immát témánkat s a Kulcsár Szabó könyvét!

Kulcsár Szabó a 45—48 közötti periódussal kezdi, s a korszak két reprezentánsának Márai Sándort és Szabó Lőrincet véli. Ezzel többé-kevésbé egyetérthetünk, hisz Szabó Lőrincnek valóban ekkor, 1947-ben jelenik meg főműve, a jelentőségéhez mérten máig nem értékelt Tücsökzene s pár évre rá A huszonhatodik év c. lírai rekviem, s Márainak is akkor lát napvilágot a Sértődöttek c. regénye, a késebb A Garrenek műve címmel egységbe foglalt regényfolyam központi opusza. Azzal már kevésbé tudunk mit kezdeni, ahogy e korszakot illetően monográfusunk másokról elfeledkezik. Azt még csak elfogadhatjuk, hogy az Iszonyt s az Égető Észten ekkor író Németh Lászlót vagy Illyést s Déryt másutt tárgyalja, ám azt már nem, hogy a Karneváli ugyancsak ekkortájt író Hamvas Béláról s a Látomás és indulat a művészetben Füst Milánjáról s az ekkoriban új virágzásnak indult Kassák Lajosról szót sem ejt.

Nem kritikát írok, így kénytelen vagyok el-elrugaszkodni Kulcsár Szabó Ernő könyvétől. Ha a mai magyar irodalom helyzetét akarjuk megérteni, akkor vissza kell pillantanunk az irodalmunk múltjára is, legalábbis a közelmúltjára. S ez a közelmúlt az Ady vaľ kezdődő huszadik századi magyar irodalom. S ha meggondoljuk például, hogy a mi nemzedékünk, a mai ötvenesek indulásának idején kik számítottak nagy magyar íróknak, s kik nem, s ha mindezt összevetjük a mai állapotokkal, akkor enyhén szólva is meglepődünk.

Az ötvenes években (ekkorra esik a mi eszmélkedésünk), tudjuk, a nagy "trojkák" voltak divatban. Petőfi, Ady, József Attila (Lobogónk, Petőfi, adta ki a jelszót Révai vagy talán Horváth Márton) a költészetben, Jókai, Mikszáth, Móricz (Lobogónk Móricz Zsigmond — ezt meg talán Sarkadi mondta volt) a prózában. S hogy most csak a témánknál, a XX. századi magyar klasszikusoknál maradjunk: bizony, Ady s főként Móricz Zsigmond lobogója mára ugyancsak megtépetett. Annál magasabban lobog viszont az annak idején lebecsült, kiebrudalt Babits s újabban különösen Kosztolányi. S Krúdy, Csáth Géza. Hogy Kassák Lajos és Füst Milán lobogóját most ne is említsük.

Mit jelent mindez? Azt, hogy Ady és Móricz valóban rossz írók? Korántsem. Rossz beidegződésünk az oka, s több évtizedes-évszázados hagyományunk, hogy mindig csak egy "nagyra" esküszünk, s természeti törvénynek hisszük, hogy ha X nagy költő, akkor Y csak kicsi lehet, vagy fordítva. Tudjuk, persze, hogy írók, művészek esetében a születésük centenáriuma körüli évek-évüzedek a legproble- matikusabbak, ekkor jut legtöbbjük népszerűsége a mélypontjára, ám aki átjut e hullámvölgyön, annak általában ismét fölfénylik a neve s elfoglalja helyét a Parnasszuson, aki meg nem jut át (s ilyen persze a legtöbb), hát azt végleg elfelejtik.

Bevezetés a(z újabb magyar) szépirodalomba