Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - KONTEXTUS - Szarka László: Szénás lábbal, szalmás lábbal

Alexa Károly

A megszólító jelenléte határozottan érződik a jelzőhasználatban is: a minősítés gesztusában. A jelzők többnyire igen egyszerűek, metaforikus érvényt nem hordoznak: szép, bús, jó stb. A pipisre vonatkozólag a kicsinyítő, kedveskedő jelzők dominálnak (kedves, kis, kicsiny, jó stb.); másutt viszont az elégikusak, a csöndes fájdalomra utalók. Ami viszont igen feltűnő, az a "szent" melléknév kétszeri leírása: a pacsirta dalát és a pipis hűségét jelzi Tompa ezzel a jelzővel. Jelzi, ám inkább minősíti. Az égben szárnyaló madár isteni adománya egyfelől és egy földközeli lény morális nagysága másfelől — ugyanazzal a szóval felmagasztosítva — nos, ez már Tompa művészi-emberi világképére igencsak jellemző utalás.

Ha grammatikai jeleit keressük a megszólításban, ítélkezésben egzisztáló lírai alanynak, azt tapasztaljuk, hogy zömmel a többes szám első személyű igealak mögé rejtőzik. Nem szubjektumként áll szemben tárgyával, hanem általános alanyként, egy bizonyos közösségtípus megnevezetlen tagjaként. Jellegzetesen a múlt század közepének népies költői magatartására utaló elem ez: egy közösség nevében szólni, egy közösségtől kapott vagy igényelt mandátum birtokában. A vers legvégén — ahol az "ideológikum" összegeződik —, az 52. sorban mondja ki ezt a viszonyt a legnyilvánvalóbban: "egymagad vagy, aki köztünk megpihen." Ez a lírai én egyetlenegyszer árulja el önmagát: a 48. sor kitörésében: "Oh, én messze mennék, szárnyam volna csak!! " Ám az álarc itt sem kerül le róla. Ez a sor ugyanis jelöletlen idézet. Nincs okunk kételkedni a költői sóhaj megszenvedett hitelességében, mégsem hallgathatjuk el, hogy Tompa nagytiszeteletű úr itt az ószövetségi zsoltármondó szerepét választja rejtekül. "Oh, ha szárnyaim lennének, /Mint az galamb, ha röpülhetnék, / Én elröpülnék messze földre..." (LV. zsoltár, Szenei Molnár Albert fordítása).

4.c. A romantikus közösségi líra ritkán meri vállalni az ideologizálhatatlanságot. Vörösmarty vagy Petőfi, de Arany és Tompa is gyakran ideológiai-morális summázatba futtatja ki a verset. Ez történik A pipishez című költeményénél is. Az 1860-as esztendő csillantotta meg újra a reményt a nemzet előtt. Tompa axiomatikus állítása: "E tér: mit hazádul a végzet kimért" így értendő: ez az a tér... a Himnusz meg a Szózat fogalomkörébe jutottunk: "nem szeret az. akiszámít, miért szeret". Van, ami megkérdezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Az első helyen ezek között az 1848 előtti és utáni évtizedekben, s úgy lehet, korábban és később is, a haza iránti hűség. Mondódjék ki az ódaköltő Kölcsey szavaival, Vörösmarty rémlátomásos igéivel. Vagy egy igénytelen madár által.

S ez a madárhang, a pipis beszédének "sajátos" dallama érinti talán legmélyebben azt a költői szerepválságot, amelyre az 1850-es években Arany lírája a legismertebb vallomássor. Túlzás volna-e a pipis hangjának különlegességeiről írottakat párhuzamba állítani a magyar költő Urai lehetőségeivel ebben a korban. Hallatlan gazdag és árnyalt Tompa utalásrendszere a választott madara hangjáról, tágabban véve a kommunikációról, amely természetesen válaszra, reakcióra készteti mindazokat, akik egy körben élnek ezzel a madárral. "Nem búcsúzol”, "be nem köszönsz", "hangod is sajátos", "mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad",