Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Z. Németh István: Kissisa
Z. Németli István Vakmarci ünnepélyesen szavalni kezdett, amit egyedül csak ő értett, majd botorkálni kezdett a mellékhelyiségek felé. Egy pillanatra megállt, megmérte a pulzusát, majd őrült botorkálósebességre kapcsolt. Pukpeti hangosan drukkolt, hogy barátja idejében célhoz érjen, s közben ne érje nagyobb megrázkódtatás... Mi ekkor már a csillagos égbolt alatt hazafelé sétáltunk Kissisával. A hűvös levegő némileg felfrissített ugyan, de továbbra is olyan volt a fejem, mintha üvegtörmelék-tárolás céljára adtam volna bérbe. A lány nem szólt semmit, egész idő alatt az utat nézte. Inkább én sem szólaltam meg, nehogy valami oda nem illő mondattal még kényesebbé tegyem a helyzetet. — Feljössz? — kérdeztem, amikor a ház elé értünk. Bólintott. — Hát persze. Beszélni akarok veled! — Próbáljuk meg... — egyeztem bele. Hosszasan babráltam a kulcsokkal, közben megpróbáltam magabiztosan állni a lábamon. Mire megbillentem volna, szerencsére kinyílt az ajtó. A lakásba lépve a hűtőszekrényhez igyekeztem, s áldottam magam az előrelátásért: volt ott bőven jéghideg ásványvíz, meg narancslé is. Az ásványvíz mellett döntöttem, közben kedvenc fotelom biztonságot nyújtó védelméből figyeltem Kissisát. — Dilettáns vagy! — mondta és sóhajtott. Elfordította a fejét. — Tessék? — No, nem az írásaidra gondolok, az életvitzeled problémás. Sem építeni, sem rombolni nem tudsz rendesen. Csak felfedezed a dolgokat, megtapogatod őket, mindent a szádhoz emelsz, mint egy csecsemő, aztán elfordulsz tőlük, kiköpöd őket. Akkorra már mással szeretnél foglalkozni. Mi ez, ha nem vitathatatlan vitális tehetségtelenség, biodilettantizmus, pszichoszikár nyafománia?... Ha lett volna eszem, bizonyára megállt volna. Már részegen sem akartam hinni a fülemnek. Meg voltam győződve róla, hopgy Kissisa a bolondját járatja velem. Talán féltékenységből... — Azt nem hinném — mondtam egykedvűen —, ugyanis... Ugyanis én a valóságban nem létezem. Fikció vagyok. S éppen ezért senki sem kérheti tőlem számon, hogy tudjak élni. Most rajta volt a meglepetés sora. — Valaki kitalált, s csak addig mozoghatok e földön, míg el nem felejt. Vagy mást nem kezd gondolni rólam. Amúgy nem vagyok. Ennyi. Szürcsöltem az ásványvizet, s váltam a hatást. Kissisa szeme elkeskenyedett,
