Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Z. Németh István: Kissisa

Z. NÉMETH ISTVÁN

Kissisa

Probléma mindig az idővel van.

Nehéz például egy történetet elkezdeni, hiszen a történeteknek történetesen nincs elejtik, sem pedig végük, a mínusz végtelenből a plusz végtelen felé terjednek, összefonódnak egymással, magyarázzák és kiegészítik egymást. Csak az írók veszik azt a bátorságot, hogy egy történetet elkezdenek és befejeznek. De attól még a megtörtént — vagy nem megtörtént — dolgok folytatódnak tovább, miközben tekintélyes hosszúságú előzménnyel is rendelkeznek..

Ha szeretném, se tudnám az elején kezdeni ezt az egészet, a befejezésére pedig egyáltalán kísérletet sem teszek. Nem mintha nem lenne a fiókomban néhány frappáns, csak erre a célra félretett, alig használt ötletem. Sokkal inkább arról van szó, hogy tiszteletben tartom a történéseket, s nem próbálom őket mesterségesen keretbe erőszakolni. Ahogy a letört fülből is következtethetünk a kancsó alakjára, színére, a Világmindenség színpadain játszott történetekből is kihallik a figyelmeztetés: Ideje csak annak van, aki méri azt.

Amikor a novelláskötetem megjelent, már ismertem Kissisát. Legalábbis akkor azt hittem, hogy az idő nem képes bukfencet vetni, a mindennapi élmény és tapasztalat az emberi érzelmeket is rozsdamentes szálakból szövi.

A honorárium egy részét a könyv megjelenése napján ittuk el a barátaimmal, Pukpetivel és Vakmarcival a Remexminta Nyárfalevél nevű borozóban. Már nyitáskor megjelentünk, s némi konyakkal üzentünk bélbolyhaink szövevényének, hogy készüljön fel egy kíméletlen és könyörtelen mérgezésre. Ezután jött a pezsgő, s Pukpeti ünnepi beszéde, majd a legdrágább s egyben legfinomabb vörösbort próbáltuk vérünkké átalakítani, később Vakmarci magyar nótákat énekelt, természetesen saját átköltésben. Mindezek után nagyon rosszul lettünk, s végig kellett néznem, hová és milyen módon távozik néhány novellám tiszteletdíja.

Pukpeti egyfolytában vihogott, csapkodta a térdét és a vécéajtót. Vakmarci