Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Z. Németh István: Méhed mozsarában
Százágú regény magához édesgette a villamoson, és elvitte. Borzasztó, hogy ilyesmit az utasok végignéznek! Persze nem tudhatják, hogy ismeri-e a gyereket, vagy sem. Ha azt mondja, hogy tudja, kinek a kisfia, és majd ő hazaviszi, ki kételkednék benne? Hogy engedhetted, hogy elinduljon az a nyomorult villamos, támad rá megint Ancsurra. Fogni kellett volna a kapaszkodót, és futni vele és ordítani, csak észrevették volna, hogy nincs rendben valami! Ha ez velem történik meg... egyszerűen nem történhetett volna meg ilyesmi. Jaj, mért is bíztam rád őket... de hát nem csinálhatok mindent egyedül... Ancsur zokog, anyám a fejét fogva lerogy az iroda asztalához. Én az ajtó előtt, az udvaron kuporgok, és csendesen sírdogálva hallgatom őket. Mit fog szólni any us, ha ezt megtudja? Mit mondok Ferinek? Hogy pont ilyenkor kell egyedül lennie az embernek. Még egy telefonszámot sem tudok. Fönt vannak valahol a Svábhegyen. Istenem, hogy mért nem kérdeztem meg pontosan a címet... a rendőrök felvették a személyleírását, és megígérték, hogy bejárják a környéket. De hát már négy órája, hogy eltűnt... Eredj haza, anyusnak ne szólj egy szót sem. Nincs szükség a hisztériázásra. Nem telefonált még? Vidd haza a kislányt, ebédeltessétek meg, és fektessétek le. Anyus már telefonált, Ancsur megmondta neki, hogy Ferike eltűnt. Anyus nem győzte szidni őt, jaj, ő a legszerencsétlenebb az egész világon. Azóta minden tíz percben telefonál neki. Nem hiszi el senki, hogy Ancsur semmiről sem tehet, nem hagyhatta, hogy elrántsa a villamos, hiszen a bal karján volt a Katika, ha pedig a jobbal továbbra is a fogódzót markolja, akkor a mozgásba lendülő kocsi berántja mindkettőjüket a kerekek alá... De persze, a húga mindig mindenben okosabb és ügyesebb, mért nem vitte akkor ő maga óvodába a két gyereket. Ő meg addig itt lett volna a kertészetben... és így tovább. Ancsur kézen fog, aztán karra vesz, úgy szalad velem hazáig (három utcasaroknyit), mintha kergetnék. Senkivel se áll le beszélgetni. Otthon nagyanyám kap sírógörcsöt, bevonul zokogni a szobába. Már biztos benne, hogy sohasem találják meg azt a szegény kisfiút... hiába, ő három gyereket vesztett el, ő megérzi az ilyesmit. A Gyurika épp annyi idős volt, mint most a kis Feri. Istenem, könyörgök Hozzád, segíts meg bennünket, könyörülj meg rajtunk... Adok a kis Szent Antalnak száz forintot, ha Ferikét megtalálják. Nem, adok kétszázat... Én is adok, mondja Ancsur. Nagyanyám a nagy hallban karosszékében ül, rózsafüzért imádkozik, és irőről időre
