Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Podmaniczky Szilárd: Domine

Rovarok, férfiak és nők

akarta nyelni, be akarta olvasztani a bugyborékoló tér cseppfolyós masszájába, örökké elveszejtve és meggátolva abban, hogy önmaga lehessen sorsának formálója. A látvány és az érzések viaskodtak benne, ide-oda ráncigálták és cibálták, de józan ítélőképessége még nem hagyta el, kiszűrte a terjedő ostobaság nagyon is átlátható megnyilvánulásait. Az emberek koponyájában két hatalom vívta csatáját: a nehézkes, régimódi, beágyazott fenyegetések, a gondolkodásról és az önálló döntéshozatalról leszoktatott társadalmi tudat harcolt az újszerű, vibráló reményekkel kecsegtető lázadással, mely színházias pátosszal ostorozta a múlt tragédiáit. A lázítókban pedig egyre szilárdabbá vált a meggyőződés, hogy a tömeg mégiscsak szívesebben hisz abban a jóban, amit ígérnek neki, mint abban a rosszban, amelyben eddig élt.

Kelemen ekkor jött rá, hogy most sem akarnak mást, mint amit eddig akartak mindunatalan tőle. A szólamok, a kígyózó ritmus, az integető kezek, mind-mind egyedüli vagyonára, az énjére, a lelkére áhítoznak. Léteznie kell valamilyen kényszernek, amely arra ösztönöz egyeseket, hogy begyújtsák a lelkeket egy gigászi dobozba, és ha már túl sok gyűlt össze belőlük, kiengedjék, hogy általuk helyrebillenjen a mérleg nyelve. Azt kérik tőle, hogy ne gondolkodjon, ne döntsön, tegye, amit mondanak, de hivatkozzon saját lelknsmeretére, vállalja a felelősséget, és viselje a következményeket. Olvadjon össze a szürke salakkal, és minél hamarabb felejtse el, hogy élt.

Kelemen úgy volt a hatalom kényszerítő megnyilvánulásaival, mint a reggeli ürítés szagával: elviselte, minél rövidebb ideig, és utána nem gondolt a következő alkalomra, igyekezett elfelejteni. Úgy próbálta berendezni az életét, hogy a kényszernek minél kevesebb esélye legyen vele szemben, ez az állapot majdhogynem kielégítette, de ... De mégsem élte a szabadságot, hanem elgondolta, és ettől olyan nagymértékű hiányérzete támadt, hogy csak a teljes súllyal átérzett pótcselekvésekben lelte örömét. Néha írt. S az írás felé is ez a hiányérzet vezérelte, mert jóllehet a szövegben nem a tettek igazolását kereste, mégis el lehetett mondani általuk valamit, ami ott derengett benne nagyon közel önnönmagához, a lényeghez.

Kelemen egyetlen perccel sem volt hajlandó tovább maradni a tömegben, melynek érintése ellenszenvvel töltötte el. Tekintetével kicövekelte a gyer- tyaszáltestek között az útvonalat, és súlyos léptekkel elindult, mint akinek néhány perc múlva le kell számolnia valakivel. Hónalja, ágyéka és háta lucskosan tapadt a fehérneműjéhez, pórusaiból patakzott a verejték a megvilágosodás izgalmától. Végigszlalomozott a tömegen, és nagyot dobbantott a színház bejárata előtt, megszabadult a cipőjére tapadt hótól, és döbbenten vette észre, hogy körülötte több száz apró lángocska vívja haláltusáját a