Irodalmi Szemle, 1995

1995/3 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: Madár a röpte nélkül

pontosítsuk—egyetlen ember sorsáról, egyetlen szavával befolyásolhatja a világ természetes menetét, dönthet arról, hogy ez az asszony felszálljon-e az ő kocsijára, vagy ottmaradjon a megállóhelyen a nyirkos novemberi hidegben

— de az is lehet, hogy júliusi forróság volt, erre már nem emlékszem pontosan, de az idő semmiképpen sem volt alkalmas egy helyben álldogálásra. A buszvezető — amint ezt már említettem

— a másodperc töredéke alatt tudatosította helyzetének kivételezett voltát, és különös kifejezés jelent meg a szeme sarkában és a szája szegletében, melyet egyetlen fogalommal lehet egészen pontosan kifejezni: CINIZMUS. Szeme körül összeszaladtak a ráncok, a szája mosolyra rándult, végül valami torz vigyorba húzódott, a szeme kár- örvendően villogott. És ami ezt a döbbenetesen pimasz arckifejezést még inkább kiemelte és megbocsáthatatlanná tette: HALLGATOTT. Egész egyszerűen nem szólt egy szót sem, csak nézte az asszonyt. A nő ettől annyira meglepődött, hogy hirtelen elvesztette cselekvőképességét; csak állt és nézett, s a tekintetében végtelen kiszolgáltatottság és megalázottság volt.

A történet befejezése szokványos: az egyik utas, aki velem együtt figyelte a párbeszédet", megelégelte a sofőr cinizmusát, és felvilágosította a nőt: nyugodtan szálljon csak fel, mert a busz X-ben is megáll. Az asszony fellélegzett. A sofőr bosszúsan nézett hátra, hogy ugyan ki avatkozik bele a dolgába, de ezért ezt már mégsem tehette szóvá. Az asszony a leszálláskor még tett egy ingerült és méltatlankodó megjegyzést a buszvezető viselkedésére, amire az csak egy kárörvendő vigyorral felelt, s miután a nő leszállt, odafordult a hozzá legközelebb ülő ismerőséhez:

— Vén p

....Még neki áll feljebb.

E

zt az utójátékot már csak a teljesség kedvéért és buszsofőr természetének

még pontosabb megvilágításáért meséltem el.

Visszatérnék hát a történet bennünket érdeklő mozzanatához: a sofőr cinikus arckifejezéséhez és az asszony kiszolgáltatottságához. Ez a történet éppúgy emberi világunk megfejthetetlen és megkérdőjelezhetetlen szabályairól szól, mint az Ön tiltott zónája a Zoo- logischer Garten földalatti megállóhelyén. Az ilyeténféle törvények — ahogy On mondja — akkor kapnak létre, ha megsértik őket, csakis a botrány valamilyen fokozatával, vagyis egy bizonyos fokú veszély bevezetésével ragadhatok meg működés közben. De mi történik akkor, ha e törvények és szabályok csak bizonyos emberekre lesznek vonatkoztathatók, ha mások önkényesen és hatalmuk teljes tudatában kibújhatnak a törvények és szabályok alól, egy saját kis öntörvényű társadalmat alakítva ki ezzel.

Hol hát az igazság? És ki lázad ki ellen? Vajon kinek szolgálnak e törvények?

III. Ne méltatlankodjék, Kraszna- horkai Ur. Fogságban kellett tartanunk.

Ön állított valamit, és ezért az állításáért felelősséget kell vállalnia. Önnek most már itt kell maradnia és válaszolnia kell a kérdéseinkre, mert ez az írástudók felelőssége. Önnek módjában áll befolyásolni a világot a saját létével, gondolataival, írásaival. S ezt mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy most itt ülünk és hallgatjuk Önt, s az Ön gondolatai jó földbe ültetett magként fognak majd kicsírázni bennünk, és akkor máris érvényes az, hogy csalódott az emberekben, és nem maradt semmije. Igen. Mi nem találtuk a kulcsot az univerzumhoz, de az univerzum megmaradt nekünk. Ön megtalálta a kulcsát a közönséges törvényeinknek, s nem maradt semmije — mondja, de nem gondol arra, hogy e törvények

árgus