Irodalmi Szemle, 1995

1995/3 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: Madár a röpte nélkül

POKSTALLER LÍVIA Madár a röpte nélkül Krasznahorkai László: A Théseus- általános (Széphalom Könyvműhely, Budapest 1993) I. Tisztelt Előadó! Meghallgattuk titkos akadémiai be­szédeit. Ön tehát még mindig tanácstalan azt illetően, hogy kik vagyunk, és vajon mit várunk Öntől. De biztos-e, hogy mi va­gyunk kíváncsiak az Ön előadására, s nem Ön szólít-e bennünket, s beszél áradóan és megállíthatatlanul valami belső késztetéstől vezéreltetve? Ehhez pedig nincs köze az Ön bezártságának, sem annak, hogy mi felkértük előadá­sának megtartására. Önnek van monda­nivalója a világról — ha úgy tetszik, az univerzumról —, az emberekről — ha úgy tetszik, az emberiségről. Nem ér­tem hát e rezignáltságot, e tanácstalan­ságot. A bálna, melyről Ön első hozzánk intézett beszédében elmondta, hogy óri­ás bádogdobozában ott állt a délkelet- alföldi kisváros főterén ezerkilencszáz- hatvan- vagy -hetvenvalahányban, s e- gészen határozottan eltakarta azt a bi­zonyos valamit, a háromszáz földön­futó pedig tudta ezt s állt, várakozott a doboz mellett moccanatlanul, az a bálna tehát még mindig van, létezik, még mindig hiánytalanul eltakarja... és ezt háromszáznál jóval többen tudják. Ez a tény pedig mégiscsak fel kellene, hogy vidítsa. Sőt. Háromszáznál jóval többen tudják azt is, hogy hiányzik az össze­foglaló értelem az életünkből, az irodal­munkból. De vajon nem igaz-e, hogy mi (háromszáznál jóval többen) érezzük ezt a hiányt , és törekszünk a meg­szüntetésére? Ha pedig már (még) van, aki meg akarja magyarázni a megma­gyarázhatatlan t, aki le akarja fordítani a lefordíthatatlant, aki megpróbálja fel- lebbenteni a fátylat az örökre eltakart titokról, akkor talán közeledhetünk a Lényeghez, az origóhoz. S ez már nem a halálos mézből szopogatható szomo­rúság, hanem a halálos mézből szívható végtelen és nyugodt derű — vagy akár, ha ez egyáltalán lehetséges, mindkettő egyszerre. Mert különös paradoxon u- gyan, de aki már eljutott addig a fel­ismerésig, hogy a lényeges dolgok felé az út a szomorúságon keresztül vezet, az olyan tudással gazdagodott, mely tudás az "örökkel" és az "állandósággal" való kapcsolata révén végtelen és nyugodt derűvel tölti el az embert. S higgye el, Tisztelt Előadó, a világ tengelyét nem takarja a szomorúság emésztő köde, mert a világ tengelye nem más, mint a szomorúság és a nyugodt derű két, egy­mástól végtelen távolságra húzódó sík­jának felezővonala. Úgy is mondhat­nám: a világ a szomorúság és a derű egymással kibékíthetetlen ellentétén, u- gyanakkor pedig csodálatos harmóni­áján alapszik. Es mi más is lehetne a lényeges az éppen dúrból mollba váltó zenében, mint éppen a szomorú szép­ség, és aki ezt felismeri, egyszerre talál­kozik az ebből a felismerésből adódó boldogsággal és a szomorú szépséggel. A legeslegtartósabb és a legmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fa­kad. árgus

Next

/
Thumbnails
Contents