Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem

A szavak fogságában éltem

Kovács? Ugye, hogy így van?

De mondd, megérte az egész ezt az emberi erőt meghaladó fáradságot? Ez a... Ez a szüntelen gyűlölködés, acsarkodás, ez az őrült hajsza, az irigység, a pattogó parancsok, a háborúk kegyetlenségei? Ezek a büszke templomok, végenincs utak, vérszerződések, üldözések és menekülések? Mire volt jó az egész? Hallod, mit kérdezek? Halló! Nézz rám, itt állok ezen a hegyen, és torkomszakadtából kiabálok hozzád. Hé, ezerarcú! Nézzél meg mindent körülöttem, amit teremtettél, a kiégett füvet a lábam alatt, a város minden apró részletét, ahonnan jöttem, az alvók kisimult arcát, akik majd reggel villamoson utaznak a dolguk után. Kérdezd csak meg tőlük, hogy szívesen élnek-e úgy, ahogyan élnek. Szívesen szállnak-e be a cirkusz óriáskerekének magányos kabinjába? Nekem úgy tűnik, mintha ellopták volna a rácsot a nézőközönség és az oroszlánok közül. Minden jegy elfogyott, de túl gyorsan közeledik az előadás vége, és a meztelen igazság mérföldes léptekkel nyomul a riadt arcok felé. Tudom én: az a törvény- szerű, hogy az előadásnak van kezdete és kiábrándító befejezése. Felvonult már itt minden: ordító születés, a gondtalan gyerekkor homokvárai, az érvágó szerelmek, a felnőttkor könyökölős cselei, apró csalások, bölcsnek vélt kijózanodások, féltékenység, az öregedés szarkalábai, a kifehéredett nyelv ösztönös barangolásai a ritkuló fogsoron, az összezsugorodott, löttyedt izmok rángásai a megkopott csontokon, az egyre gyakoribb el- érzékenyedések, a félelemmel teli bizonyosság arról, hogy... A búcsú fájdalmas, de ennek be kellett következnie. Vége. A bohóc produkciója a kötéltáncos nyaktörő mutatványa után egészen jól sikerült. Az ember elfárad ebben a nyüzsgésben, és bizony, egy kicsit hosszú ideig ült egy helyben. De nem számít, ülne még így egy ideig, szívesen venne részt továbbra is a nyaktörő mutatványokban. Fejest kell ugrani, egyenesen a tátongó mélység legsötétebb pontjába. Sehol a szikrázó remény, csak a végtelen ködök hideg érintése. Most elérkezett az idő, hogy bármiféle patetikus kiszólások nélkül belerikoltsam a világba, mint a magányos sirály a szárazföld feltűnésekor: Riki tik tá, tik, tik, tití... A villamosokon, a buszokon, a sugárhajtású gépeken, mindenütt belekiabálom a falfehér maszkokba: Semmi, semmi, semmi, nincs semmi, egyedül bolyongtok, a táguló mindenség halálra ítélt kísértetei vagytok!

A szógejzír felcsap a szádból, bepermetezi a kukkoló táj rideg tömbjeit, amelyek görcsösen összerándulnak, mintha le akarnák magukról rázni a nyálkás bevonatot. A mondatok folytonossága megszűnik, és valami kísérteties lihegés lesz úrrá az egymással érintkező tárgyakon. Az élő testek