Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - Nancy Huston: Romain Gary: Adatlap az utolsó ítélethez
Nancy Huston Őt és Victor Hugót. Mind a kettő a gyengékhez és a nyomorultakhoz tartozónak érezte magát (akárcsak anyám). De én így is zsidó voltam. Eléggé zsidó mindenki számára — az izraelieken kívül, akik megtagadták besorolásomat a Who’s Who in World ./euTV-jukba. Személyleírása Világoskék szem, barna bőr, kiálló pofacsontok. Nőttem, egyre csak nőttem, míg végül is aztán megálltam a növésben. A háború után pilóta-egyenruhámat felcseréltem a mellényes diplomataöltönyre. Idővel ruházatom egyre szertelenebb lett: ponchók, kalapok, rikító színű ingek. Az emberek nevetségesnek találtak. Elegánsan és szenvedélyesen szivaroztam. Havannát, Davidoffot, Mon- te-Carlót szívtam. Kezdetben magas, barna hajú, szép férfi voltam. Aztán hatalmas termetű, ősz hajú, ráncos. Akárcsak egy elefánt. Kedvenc állatai Az elefántok. Egyszer egyet megöltem, csak úgy, szórakozásból. 1940- ben. Romain Gary-Kacew névre hallgattam, és mint közép-afrikai pilóta halálosan unatkoztam, az agyamra ment a semmittevés. Egy napon, amikor a barátommal akrobatikus mutatványokat végeztünk a levegőben, lent a földön megpillantottunk egy elefántot; azt mondtuk, hogy leterítjük. Az állatnak menten vége lett. A barátomnak is. Én egyetlen karcolás nélkül másztam ki a roncsok közül. Tíz évvel később írtam egy regényt, nagyot és esetlent, mint egy elefánt. Az ég gyökere volt a címe. Egy hapsi történetét mondom el benne, aki megpróbálja megakadályozni, hogy — a fehérek a csontjukért, a négerek a húsukért — lemészárolják az elefántokat. A könyv Goncourt-díjat kapott. Erre bámulatukat kifejezendő — az olvasóim közül sokan elefántcsontból készült szép elefántszobrocskákat küldtek nekem. A tárgyakhoz való viszonya Sohasem tudtam, mihez kezdjek a tárgyakkal. Tizenhat éves koromban a radiátorral onanizáltam. Harmincévesen megzabáltam az olajfestményeimet. Hatvannégy évesen belevetettem magam egy kukába. Mire jók a tárgyak? Csupán két dolog volt, amiben igazán örömemet leltem:
