Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
Hajdú István eszelős figyelem már szinte szétfeszíti a koponyákat. Bizony, nehéz így hiábavalóan megelőzni az időt, harcolni a minden előnyt jelentő másodpercekért. És az ember már bele is fáradt az üres szavak monoton kántálásába. Elege lett az ígérgető megmentőkből!? Elege lett a hitelkártyákkal játszó diktátorokból, a nylonzacskós zabáltató gépezetből. Fagylalteső. A szép gyümölcsnek rothad a belseje, és magjából nem nőnek új hajtások. És mindenki úgy tesz, mintha nem hallaná ezt a döglesztő karattyolást. Ha veszély közeledik, behúzódnak, átlényegülnek a szüntelenül változó mimikri testükbe, és mosolyogni próbálnak, de ez a mosoly már nem az igazi. Sündisznókká változnak, tüskés gömbbé, egerekké a szürke falban, pillangókká a virágos réten, tuskóvá a mozdulatlan krokodilok között, bárányokká a pásztor göndör nyájában, ugráló szöcskékké zsugorodnak, pónikká a tapsoló cirkusz arénájában, polipokká a mocorgó tengerben, gőzzé az elhagyott tüzeken ugráló fazekak fölött, összerondított alsóneműkké gazdátlan bőröndök gyomrában, utolsó előtti falattá az utolsó vacsorán, miközben dongnék a másodpercek... Fölösleges a küzdelem az újabb és újabb arcot felvevő fekete-fehér semmi ellen, amely elkeveredik a fénnyel telített terek durva tárgyai között. A tangó lágy mozdulatai már pengeéles vonaglások csak, a zene: az élet szüntelen zümmögése recseg- dohog, az ütősöket hallani: dum, dum, dum. Nem, ezek nem az ütősök, ez a mindenség dobogása, amely fáradhatatlanul pumpálja a sötétvörös folyadékot az agyba... Mindenhonnan emberek másznak elő: feketék, fehérek, sárgák, vörösek, mint egy kezdődő metamorfózis összegubancolódott színei. Az árnyékból a napra jönnek, éhesen keresik a fényt, süttetik a testükön lévő bőrfelület négyzetmétereit, hogy pórusaik beszívják a jótékony, meleg sugárzást. Mégsem volt hát hiábavaló az a vég nélküli várakozás a sötéttel bemázolt üregekben. A rontás és a halál messze járnak ettől az összezsugorodott mindenségtől, elered az eső, de közben süt a nap, az aláhulló cseppekben megtörik a fény, óriási robajjal és szikrázással újrakezdődik az élet, mintha épp ebben a szent pillanatban kezdődne a csata a Föld újrahódításáért. A szétszéledő élőlények minden irányban szűz területre lépnek, buja növényzettel és a gyümölcseik alatt roskadozó fákkal. A fajok keverednek és összekuszálódnak, új fajok jönnek létre, melyek bámulatos ügyességgel másznak fát, úsznak a vízben, suhannak a levegőben, de csak egyetlen fajnak áll módjában uralkodni ezen a természetfölötti csodán, egyes- egyedül az emberiségnek, a kiűzetett emberiségnek, amelynek immár saját
