Irodalmi Szemle, 1995

1995/2 - NYELV ÉS LÉLEK - Bartha Csilla: Néhány szó az illetékességről ÁRGUS

Néhány szó az illetékességről

Volt ugyan egy fórum, az Anyanyelvi Konferencia, amely 1970-ben — a politikai történések szeizmográfjaként — vált "illetékessé” a külföldön éló' (értsd: szórvány, emigráns) magyarság nyelvének művelésére, a másik oldalról viszont a fentebb említett politikai okokból sokáig kirekesztő volt a régióbeli magyarság gondjait illetően. Más kérdés persze, hogy az elmúlt 24 évben mit váltott be azokból a célkitűzésekből, amelyeket a nyugati nyitást jelképező, bizonyos hazai és nyugati csoportok által gyanakvással figyelt "bridge-builder" megmozdulás zárónyilatkozataiban lefektetett. Czigány Lóránt jegyzi meg 1987-ben, az V. AK védnökségi ülésén: "Válaszút elé került az anyanyelvi mozgalom: vagy kiterebélyesedünk, vagy a Majakovszkij által emlegetett önagyonülésezók sorába süllyedünk." (Czigány 1994:299) Úgy tűnik, éppen a fenti dilemmák megválaszolatlansága miatt a nyelvművelés gyakorlatában kevéssé kaptak talajt Lőrincze Lajosnak az I. Anyanyelvi Konferencia debreceni ülésszakán elmondott, és—kis logikai lépéssel

— a régióbeli magyar nyelvművelésre is adaptálható felvetései: "De ugyanannak a nyelvi jelenségnek vagy nyelvi rétegnek is más és más a nyelvhelyességi szempontból való megítélése az idők változásával. Tanulságos volna például bemutatni, hogyan változott idők folyamán a nyelvjárásoknak o nyelvi norma szempontjából való szemlélete. De ma is más és más a nyelvjárások és az irodalmi nyelv egymáshoz való viszonyának a megítélése például a német nyelvet beszélő művelt svájciaknál, mint az ugyanolyan műveltségű németek között. Berlinben a hoch- deutsch a "helyes", Svájcban viszont helyesnek tartják, sőt ápolják a helyi német nyelvjárást, ezt beszélik a műveltek is, nemcsak a csatádban, hanem hivatalokban, sőt gyakran a rádióban is. Ennek az elkülönülésnek, a sajátos nyelvi hagyomány őrzésének természetesen megvannak a maga okai.

Mindezeket azért mondtam el, hogy rámutassak annak elvi alapjára, miért nem lehet a mi itthoni nyelvszemléletünk, problémáink, módszereink egyszerű átadásával a külföldi magyarság nyelvi kérdéseit megoldani. A mi módszerünk, szemléletünk részleteiben persze•felhasználható, de azt szőröstül-bőröstül átültetni és változtatás nélkül alkalmaztii még Burgenlandban sem lehet, nemhogy Sydneyben vagy New Yorkban. [...]

Az elmondottakból következik, hogy ha mi a siker reményében akarunk hozzáfogni a külföldön élő magyarság nyelvének közös erővel való műveléséhez, védelméhez, akkor ismernünk kell annak a területnek a sajátos problémáit, ki kell alakítanunk a végzendő munka sajátos módszerét és ütemét. " (Lőrincze 1970:50) Noha senki nem vitatja, hogy a határokon kívül rekedt magyarság nyelvi helyzete más problémákat vet föl, mint azoké, akik egyéni döntés alapján kerültek más országba, a nyelvész számára — aki egyik előadásában csupán arra vállalkozott, hogy az amerikai magyarok egy csoportjáról az adott elrendezésben megjelenő kétnyelvűségtípusok tükrében tényszerű képet fessen — mégis értelmezhetetlenek az olyan hozzászólások, mint például a következő: "Azok, akik nem vándoroltak ki, hanem rájuk vándorolt egy másfajta közeg, társadalmi igénnyel kívánják megtartani anyanyelvűket, nem pedig arra a célra fordítani, hogy a nagymamival levelet váltsanak évente egyszer." (Ágoston 1993:497) Azt, hogy