Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Gereben Ágnes: Az emigráció és XX. századi orosz irodalom
Gereben Agnes Szovjetunióba. A fiatalok pedig — többnyire fegyvert fogva harcoltak új hazájuk hadseregében a barna pestis ellen — a háború után immár megszerzett nemzeti büszkeségük, identitásuk révén fenntartások nélkül beilleszkedtek az európai társadalmakba, s neveltetésük már nem a kettó's kötődés, csupán a nyelvtudás, helyismeret révén nyíló megélhetési lehetőséggé "konvertálódott”. Az 1945 utáni orosz emigrációt alapvetően azonban a Szovjetunió megszállt területeiről Nyugatra érkezett "displayed person" (ahogy máig mondják: Di-Pi) áradat változtatta meg. Mindmáig nincsenek végleges számok arról, hányan hagyták el az országot a visszavonuló hitleri csapatokkal, lény azonban, hogy 80 millió szovjet ember élt hosszabb-rövidebb ideig német megszállás alatt. Közülük sokan elmenekültek a kollaboránsok közül, de mentek azok is, akiknek minden és mindenki jó volt, csak hogy kijuthassanak a népirtást az élet természetes rendjének beállító sztálini Szovjetunióból, ahol nem hogy jövőjük, de jelenük és múltjuk sem volt. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben — 1944 után — egész néprétegek gyarapították az orosz emigrációt. Jó példa erre az a több mint húszezer kozák, akik családjukkal együtt a visszavonuló fasiszta csapatokhoz csatlakoztak. Ők a megszállás alatt kiváltságos helyzetben voltak, mivel valaki azt találta mondani Hitlernek, hogy a vizigótok leszármazottai. Ezért mint "árjáknak" kiosztották nekik a kolhozföldeket, amit soha nem felejtettek el a németeknek. Ennek az emberáradatnak azután nem sok köze volt a "külföldi Oroszországhoz", és nem is hozott létre önálló, koherens kultúrát. Magam is beszéltem a "második hullám" jó néhány tagjával, akik számára orosznak lenni nem a szokásos emigrációs léttudatot, hanem a befogadó ország egyik kisebbségéhez való tartozást jelentette. "Mikor ideköltöztünk", mondta egy asszony a módos német kisvárosban negyven évvel az emigráció után, "meglátogattuk a szomszédainkat, egyszer ők is eljöttek hozzánk, de ezzel vége is volt a kapcsolatnak, hiszen nincs sok közünk hozzájuk. Ők is élik a maguk életét, meg mi is.” A Németországon kívül, főleg az amerikai kontinens számos országában és Ausztráliában letelepedett "di-pik" többsége valahogy így őrizte meg identitását: miközben a befogadó országtól csak nyugalmat, anyagi- és létbiztonságot várt, az asszimiláció legkisebb jele nélkül, addig az "oroszság" nem kultúrát, művészetet, messianizmust, hanem nyelvi és a fogalom legtágabb értelmében véve kulturális hátteret, létformát jelentett számára. Az orosz kultúra csatornái nélkül ezek az apró, atomizálódott szigetek nem vagy csak ritkán teremthettek komoly értéket. Szellemi létünk inkább a politikára, kisebb szovjetellenes központok köré összpontosult — amelyekbe, persze, pillanatok alatt beépültek az NKVD, majd a KGB emberei. Miközben az első emigráció lassan kihalt, a második hullám tagjai pedig identitásuk megőrzésével is a befogadó ország részévé váltak, úgy látszott, a "külföldi Oroszország” és az óhaza közötti minden kapcsolat szálát elvágta a történelem. 1970 decemberében azonban, amikor egy emigrálni próbáló zsidó csoport tagjai közül kettőt halálra, a többieket hosszú lágerbüntetésre ítélték a Szovjetunióban, ennek a különös krónikának egészen új, drámai fejezete vette kezdetét.
