Irodalmi Szemle, 1995

1995/2 - Kőrösi Zoltán: Tolvajlás

Körösi Zoltán

s éppen, mintha erre a ki nem mondott kérdésre válaszolt volna, éppen akkor, a délelőtti mise előtti áhítatban kiáltott fel az oltár előtt térdelve Mihály atya:

mi, mi, a teremtésben vesztesek!, süvöltött a hangja;

de a pénzt, a város vagyonát, azt soha nem találták meg,

mint ahogyan azt a fehér arcú, ragyogó szemű, szőke kisfiút sem látta többé soha senki, és a rezgő mellű anyjáról, a karvalyorrú férfiról és a fekete szakállas óriásról sem jöttek már hírek, nem látták és nem hallották többé őket, csak az emlékük maradt, a tollak, a sár, a gyöngyök és az üvegcserepek, hiába hümmögtek hitetlenkedve a tartományi fővárosból érkezett borotvált arcú detektívek, mert nekik is csak a múlt adott jelet, a jelen hallgatott, rejtekezett,

mint ahogy egyre-másra elrejtőznek a történetek is, elbújnak, s bár nem volt, aki ne tudott volna hosszú meséket felemlegetni, de minek, minek, igen, minek is!, ugyan, hiszen mégiscsak ez maradt: az idő, ez a bennünk rothadó titok, ez a húsevő virág, ez a csöndes rázkódás, a dohogó múlás!,

mesélni, mesélni, mesélni!, jó!, mert úgyis csak a jó és rossz érthetet- lensége, ez a játék, idő, ez a kulcsa vesztett zár, ez.

Csak az, amit elloptak, csak az nem lett meg sohasem.