Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - ÁRGUS - DUBA GYULA: A szavak magánélete
DUBA GYULA A szavak magánélete Mórocz Mária: Survive (Kalligram 1993) Mórocz Mária kisprózájának titkai vannak. Eldöntésre vár, előnyére vannak-e, vagy hátrányára. Valódi titkok vagy álsejtelmek? Mondatai tiszták, érthetők, fegyelmezettek, mondhatnám, kifogástalanok Összességük már bonyolultabb, csoportosulásuk és kapcsolódásuk, szövegbe verődésük gyakran esetlegesnek tűnik fel. A mondatok elrendezése hiányérzetet (is) kelt, sejtelmes. Mondjam, hogy szövege zavaros? Nem jó szó rá, mint ahogy az sem,hogy értelmetlen vagy érthetetlen! Talán rejtőző értelmű, s ezért problematikus. Mintha a szöveg mellőzné a nyelv hivatását, nem közli, mit akarnak a szavak! A szavak nem kiáltják, s nem súgják feléd: ez van, ez a valóság! A pontos szavak és tiszta mondatok —egyelőre megfejtetlen — fegyelmében így is erőt érzek. Arra késztet, az ítéletet ne siessük el! Ösztönöz, a titkot, ha van, meg kell fejteni! S ha nincs? Néhány jel — írás — arra utal, kell, hogy legyen. Nézzük egy szövegrészletét! „A tükör elé helyezett szék már régen nincs itt. Nem múlnak el a dolgok, máshol történik mindez. A szem színével próbálkozom. Óhatatlanul a bőréhez érek. Az a néhány finom réme. Azt akarom elhitetni — leginkább magammal szeretném —, hogy ez történik. Nem. Ez most ebben a pillanatban megtörténik. Ennyi. Nemsokára beérem ezzel is. Részeg egy város ez ilyenkor. A hajnalokat, a megkönnyebbülést nem cserélném el. A piactéren, amikor a standok előtt, s ott vannak a hivalkodó eperhalmok. Teljesen megvesztegethető vagyok ” (Survive) Feltehetnénk a kérdést, mely a szöveg egészét is illetheti, miről beszél az író, s kinek? Fiatal nemzedéktársa és kritikusa, Z. Németh István így véli: „A szerző mindannyiszor megközelíti a világot, kiragad belőle darabokat, mintegy magának mesél, a többit rábízza az olvasóra. Aki remélhetőleg kipihent, türelmes lélek sosem volt még dührohama, szájhabzása, s kedvenc műfaja a kis próza..." A pályatárs megállapítása szerint tehát az írónő — kedvenc fogalmával élve — mintha magának mesélne. Az írás, mint magánügy! Személyes ügy, mint az evés, ivás, alvás és szeretkezés. A feltételezésben van valami elfogadhatatlan, s egyben izgalmas lehetőség. Talán az ezoterikus jelenségek zártsága és megközelíthetetlenségük varázsa! Az író saját benső élményeit, lelke rejtett titkait önmagának fogalmazza. Önmaga cinkosaként, más számára érthetetlenül. A nyelv erejét és kifejezőkészségét zárt körben teszi próbára. Be kell vallanunk, hogy az írásnak általában is van ilyen — vagy hasonló — öncélúsága, első szinten, az alkotói magány barlangjában magáért az írásért írunk, nem valakinek! A szavak magánélete tehát nem légből kapott feltételezés, a szavak önmagukért (is) lehetnek! Ám a szavak magánélete azt jelentené, hogy senkihez nem szólnak, öncélúak?! Mórocz Mária szövegeiben a „senkihez nem szóló szavaknak” bizonyos benső rendjük és helyi értékük van. Látszólag árgus
