Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Győry Attila Vihar van. Méteres hullámok hintáztatják a hajót, habár ezt itt fönt, a valahánya- dik emeleten, ahová bennünket telepítettek, csak alig-alig érezni. A tatfedélzeten dúl a pokol, tisztítja a szél a vizes fedélzetet, míg a tenger permetezi a föl-le hintázó hajót. De itt benn nyugalom honol. Leülünk a kávézóban, de nem rendelünk semmit, csak a szemünk jár körbe-körbe. Mindent rögzítek, pislogok, látok. Látom a gőzölgő kapucínereket, a tejeskávékat, a csini kis bugyikat a felszolgáló lányok popóján. Möszjő! — szólongatnak udvariasan, mi van förmednék rá a szólongatókra, de ez a fajta stílus valahogy egyszeriben olyan távolinak tűnik. Vigyorgok hát bután, s mire eldöntenénk, hogy mit rendelünk, kikötünk. A kikötő mögött impozáns a látvány: emeletes sziklák! Na igen, a Dowwe vagy mi a szösz. Felemelő. Megmászandó. Nyomulunk kifelé. Portugálok előttünk, olaszok mellettem, németek, franciák mögöttem, és nini, itt vannak a mieink is. „Kelő je hodzin?” — repedezik a fülem. Happy, jegyzem meg szakértőén, és többen egymásra vigyorgunk. Hosszú, keskeny sorokban kaszálnak bennünket a britek, mintha egyenesen nekünk, kelet-európaiaknak találták volna ki a koszos átkelőhelyüket. Nagyképűségük, okvetetlenkedésük égig feszíti az amúgy is pattanásig feszült idegeimet. Robbanni szeretnék, tombolni, szertelenkedni, cigányosan hangoskodni, szlováko- san bunkóra venni a figurát, magyarosan rázni a rongyot, lengyelesen handlírozni, románosan szemtelenkedni, oroszosán bratyizni — amúgy istenigazándiból keleti- eskedni, gyűlölni, trehánykodni, leköpködni a nagyképű angolokat. Nagyot fújok, szomorúan konstatálom alacsonyabbrendűségi komplexusomat, örökös félelmemet. Állunk a sorban, se meghívó, se telefonszám, se semmi. Csak útlevelünk van, de az nem elég. És jönnek, zuhognak, záporoznak a kérdések! Minek? Meddig? Kihez? Mikor távozunk? Mennyi pénzünk van? Beszélünk-e britül? És mit csinálunk odahaza? És miért érdekel bennünket London? Megalázó. Pattognak a kérdések, csikorog a fogam. A vámos süske, egy szőke brit lotyó aztán úgy ítéli meg, hogy ártatlanok vagyunk. Nem akarom megdugni az anya- királynét, nem akarom felgyújtani a palotáját, nem akarok munkát, se nőt, se állam- polgárságot, de különben is jobb, ha néhány nap múlva, még mielőtt Anglia túlságosan is megfekszi a gyomromat, angolos eleganciával távozom majd. * * * A hajózás után immár brit országúton vágtat az autóbuszunk. Nohát, ezek tényleg fordítva járnak, lelkesedem a Kedves fülébe, de ő csak mosolyog, kifúj, a hazatérő örömével szemléli a tájat. A táj pedig — olyan, mint otthon. Fű, fák, házak, tetők, farmok, lovak. Angliánus szavakat hallok, eljátszom velük, dünnyögök, magamba süllyedve... London, súgja a Kedves a fülembe, s mintha csak visszhangozna, amit mond, a fedélzeti hangszóróból is figyelmeztetnek bennünket: Londonban vagyunk. Ehhez már nincs kommentár, a látvány magáért beszél. „Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál!” — idézem a csavargók könyvét, és bólintok. Elszorul a szívem, elér-
