Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - NYELV ÉS LÉLEK - DEME LÁSZLÓ: Kétség és remény közt
Kétség és remény közt a szálakat is, amelyek akkor már összekötöttek a vajdasági magyar tömbbel. Akkoriban lendült fel mindkét nemzetiségi csoport anyanyelvű kulturálódása (ha nevezhetem így a politikai propaganda és az irányított tájékoztatás hevenyészve magyarra fordítását), és erősödött fokozatosan (addig hol csak akadályozott, hol viszont egyenesen tiltott, olykor épp büntetett) kapcsolatuk a magyarországi szellemi élettel. Akkortájt jelentkezett az igény, és teremtődött meg a lehetőség arra, hogy ezeknek a második világháború után értelmiségüket vesztett mikroközösségeknek — traktorülésekről, építőállványokról, munkapadok mellől — hirtelenében szerkesztőkké és tanítókká verbuvált „írástudói” (majdnem azt írtam: „betűismerői”) megpróbáljanak túllépni a magyarnyelvűségnek azon a familiáris-vulgáris fokán, amelyet az időközben majdhogynem titkos, de legalábbis konyhanyelvi használatból magukkal hoztak; s amely a történelmileg rákényszerített „önállóság” folyományaként erősen a különfejlődés, sőt államonként külön-külön fejlődés útját járta. Mi volt akkor a nemzetiségi magyar csoportok nyelvművelőinek — és nyelvművelésének — legfontosabb történelmi feladata? Nyilvánvalóan és egyértelműen: e szétfejlődési tendencia visszafordítása, de legalábbis megállítása; s nem kevésbé az arra való törekvés, hogy ezeknek a magukra hagyott konyhanyelvi változatoknak a helyét — legalább a tájékoztatásban és az iskolai oktatásban — az igényesebb, magasabb szint vegye át. Az elsőt szolgálta az „egy magyar nyelv van” jelszava, a másodikat pedig az „ennek hordozója a nemzeti körülmények között kikristályosodott és használt standard”. Az a korszak, s benne a „pótképzésre” szoruló réteg, mindkét elvet megértéssel, sőt azt mondhatom: örömmel fogadta; és a maga részéről mindent megtett a felcsatlakozás érdekében. Az akkor Szlovákiában is, Vajdaságban is felvirágzott szerkesztőségi belső és újságíró-szövetségi átfogóbb tanfolyamok, többéves újságíró-iskolák az egyik oldalon, és pedagógus-továbbképző alkalmak, ciklusok, sőt levelező oktatási formák a másikon, másfél-két évtized alatt megtették hatásukat; segítve persze attól is, hogy az időszakonként szélesebbre tágult réseken a személyes érintkezések is gyakoribbá válhattak; nem kevésbé attól, hogy a magyarországi rádió-, majd még inkább a televízióadások a lakásokig vitték az igényesebb magyar nyelvhasználati formát (ha mindjárt kevésbé kívánatos kinövéseivel, sallangjaival együtt is). Nem kívánnék itt részleteiben kitérni Lanstyák Istvánnak e két elvről kifejtett (nem mindig látni tisztán: megértően elutasító vagy elutasítva megértő) gondolataira. Csak arra kérem az olvasót: vegye elő újból első írásának két folytatását, s gondolja át őket újra az itt elmondottak fényében. Rám, aki vádlott-társ vagyok ebben az ügyben (ha nem épp fő vádlott, mivel véletlenül mindig épp akkoriban jártam arra, amikor és ahol ezek a „vétségek” történtek), egy kissé úgy hat mindez, mintha a diplomataiskola illemtani oktatóját arról faggatná szemrehányóan egy ifjú riporter: illik-e kanállal enni a galuskás pörköltet; mert neki mesélte a nagybátyja, hogy diákkorában egyszer így látták őt a menzán! 4. A téma befejezésétől messze vagyok még, de ideje most abbahagyom. Úgyis azt tapasztaltam hosszú életemben: az olvasás nem objektív tevékenység, hiszen van
