Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - FÓNOD ZOLTÁN: A szerelemről — két tételben
árgus Az első (Mit jelent szeretni?) a szerelem és a szeretet eltérő jegyeit vizsgálja, szembesítve ezt az érzést a gyűlölet megnyilvánulásaival. A második (A szerelem Stendhalnál) Stendhal híres kristályosodás-elméletét bírálja, a harmadik tanulmány (Választás és szerelem) azt vizsgálja, hogy a személyiség mélyrétegeiben hogyan jelenik meg ez az érzés. A kötetet Földényi F. László tartalmas előszava vezeti be, amelyben áttekintést nyújt a szerelemről alkotott bölcseleti megnyilatkozásokról is. Ortega nem szűkíti le a szerelmet a férfi és a nő kapcsolatára, a szerelem érzését sokkal egyetemesebbnek tartja. Dantéra hivatkozik, aki a világmindenség mozgatójának nevezte a szerelmet. Az antik világ nagy szerelemelméletei közül a platóni tanra, majd a sztoikusok tanítására támaszkodik. A középkorból Aquinói Tamás és az arabok felfogását említi, a XVII. századból Descartes és Spinoza elméletét, míg a legújabb kori gondolkodók közül Scheler és Pfánder munkásságát tartja meghatározónak. Tévesnek ítéli Aquinói Tamás tételét, aki szerint a szerelem és a gyűlölet a vágy, a megkívánás két formája. Rámutat, hogy a vágy a beteljesüléssel megszakad, mert kielégül, a szeretet viszont megítélése szerint örökké kielégületlen marad. Stendhallal A szerelemről című könyv kapcsán bonyolódik vitába. Stendhalt olyan alkotónak tartja, akinek „elméje csordultig volt elméletekkel, teoretikusi adottságai azonban hiányoztak ”. Ortega úgy véli, Stendhal és Pio Baroja kezében az „elmélet stíluseszközzé süllyed, irodalmi formává, mely a lírai megnyilatkozás eszközéül szolgál". És mivel a filozófusnak „mindenről csak egyetlen elmélete van”, ezzel tesz különbséget „teoretikus alkat és annak látszata ” között. A „látszatteoretikusokban” elsősorban az nem tetszik neki, hogy fogalmaikkal szemben elfogultak, elméleteik egymással ellentétesek, nem az igazat mondják el a dolgokról, és csak a lírikus szól belőlük. Stendhalt a létező legjobb elbeszélőnek mondja, az „írók Istentől való fejedelmének" nevezi. Ez azonban nem gátolja őt abban, hogy a kristályosodásról szóló híres elméletét (mellyel Stendhal a szerelem mindent betöltő szerepét bizonyítja) tévedésnek, elfogadhatatlan elméletnek tartsa, mert véleménye szerint Stendhalnál a „szerelem rosszabb, mint ha vak volna, mert hallucinál". A kiváló író elméletét a XIX. századi Európa jellegzetes termékének mondja, mely nemcsak idealista tan, hanem pesszimista felfogás is. Stendhal számára a szerelem illúzió, kitalált tökéletesség, s nála az igazit a szenvedélyes szerelem testesíti meg. A szerelemről szóló elméletben Ortega két típust különböztet meg: az egyik a konvencionális igazságokat, a lapos közhelyeket tartalmazza, saját élmény nélkül, a másik magvasabb ismereteket közvetít, melyek személyes tapasztalatból származnak. Stendhalt olyan személynek tartja, aki „sohasem szeretett igazán, főként pedig, akit nem szerettek igazán ”. Chateaubriand viszont szerinte az ellentéte volt Stendhalnak, aki nem tudott igazán szeretni, „de megadatott neki, hogy őt igazán szeressék ”. Ily módon az ő szerelemelmélete elfogadhatóbb Ortega számára, mint Stendhalé. Sajátos megállapításai vannak Don Juan alakjával kapcsolatban is. Mindenfajta moralizálást a prédikátorok örökös hibájaként jellemez, akik „kitalálnak egy ostoba eretneket, hogy élvezhessék a vele folytatott győzedelmes vitát ”. Stendhallal szemben, aki a szerelem
