Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - ÁRGUS - DUBA GYULA: „...az ízlelés magányos kalandja...”

árgus

romantikájával és kimondhatatlan gyötrelmeivel, a lélek lebegő állapotának szirénhangjai is csábították. írásaiból érezzük azt a — gyakran sikeres — szándékot, amellyel a valóság „nyers” tényeit ötvözi a kultúrtudat mítosztartalmaival. Egészségesen izgatja a kérdés, hogyan és mit kell írni, mint kell elérni, hogy szavakból és mondatokból épített formába öntsük önmagunkat.

A művészi forma lényegét és értelmét minden író a maga számára határozza meg. A forma minden korban és minden egyéniségnek mást és mást jelent. Nem lezárt törvények összessége, hanem képlékeny életjelenség, alkotófolyamat eredménye. Egyre inkább úgy tűnik fel, legalábbis gyanítom, hogy a mondat a legkisebb formai egység! A mondatban már-már benne van a mű formaegyénisége, mint cseppben a tenger. Az első mondat nagyon gyakran elárulja, mit várjunk a műtől! Amikor az írónő így kezdi Az ajtón kívül című novelláját: „Elindultunk a hegyekbe", már sejtjük, hogy az írásból aligha tudunk meg valami konkrétumot. Érzésünket a sorjázó nevek — Hanna, Solon, Éva, a Mérnök, a Nyúzó — tudatosan vagy esetlegesen tovább erősítik. Téren és időn kívül játszódó történet részesei vagyunk, a horda vonulása mitikus helyzetet idéz. Felidézi az emberiség tragikus emlékezetét, az ösztönös állati létet és az elviselt félelmet, a menekülést és a gyilkos hajlamokat s a primitív nyugalomvágyat. Talán a lét állandó drámáját példázza: az emberi sorsot. S megérinti belőle az olvasót a jelenkori fiatal „hordák” magányos indulata is.

Az Emberre-halálra című írásában egy öregasszony egyszerű életének néhány epizódja és emléke keveredik az írás problémáival, hitetlen Tamás és Júdás

írói dilemmáival. A pogácsasütés és novellaírás „veszélye” egy síkra kerül. Ebben az írásban még inkább érezzük, hogy az írónő nem kíván folyamatos sorsokat megjeleníteni, nem az idővel mérkőzik, hanem a tudattal, a gondolattal. Az elméletekkel dúsított alkotómódszert követve elvont sorselemekből, gondolati általánosításokból és filozofikus megfigyelésekből — ám az érzéki megközelítést sem kerülve el — építi írását s szervezi műve anyagát, a szöveget, mely szintén (modern) mítosz! Mintegy időn és téren kívülre lép ismét, szabadon szállva az élet fölött önmaga tudatának a törvényei szerint és lelke alkotó kíváncsiságának engedelmeskedve.

A Macabre (francia szó, hátborzongatót, kísértetiest jelent) című írásban az eddiginél nagyobb, szinte kisregényméretű terjedelemben még tisztábban érvényesül mitizáló igyekezete. Petrus Abaelaidus mester, a középkori pap alakja és története, Pille a kisvárosi lány, mellesleg biztosítási ügynök — honnan e foglalkozás? — személyes és állapotképe, időfölötti hasonlósága négy fejezetben bontakozik ki előttünk. Megközelítik, átfedik egymást, ám — érzésünk szerint

— végül is nem olvadnak össze, s nem egyesülnek. A mítosz erősebb az írónő akaratától és a valóság — Pille alakja — gyengébb a mítosztól. A számos érdekes és pontos, sőt jelentős mondat sem bírja összeötvözni egyetlen egyetemes emberi sors üzenetévé a két idősíkban lejátszódó eseményeket. Az egykori inkvizíció és a mai kisváros emberi élményanyagából nem születik meg az időfölötti emberi lét mítosza. Petrus mester a lélek tisztaságával és a test ördögeivel harcol, s dogmákkal veszejtik el. A novella élő hősének az élettel van baja, mely bonyolult és kibírhatatlan, „...igazán élvezni az