Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - HOMMAGE - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az Irodalmi Szemle köszönti a 60 éves Ilia Mihályt!
hommage azt jelzi, hogy irodalmi életünk minden szétvadultsága, dialógusképtelensége ellenére is létezik a magyar literatúra univerzumában egy virtuális pont, ahol még lehetséges a tolerancia, lehetséges az annyira szükséges eszmecsere. Ilia Mihály már a hatvanas és hetvenes években ennek a pontnak a jegyében írta és szerkesztette (1972-től főszerkesztőként) a Tiszatáj azóta már legendássá lett ősi és hősi korszakát, ennek a pontnak a jegyében szervezte meg a lap emlékezetes Most—Punte—Híd rovatát (amelyben felelevenítette és új összefüggésekbe helyezte Németh László, József Attila, Gál István Dunatáj-ideológiáját a közép-európai kis népek közeledéséről), s ennek a pontnak a jegyében írta tanulmányait a táj, a teljes táj, a nyelvhaza magyar íróiról: Juhász Gyuláról, Szilágyi Domokosról, Kon- rád Györgyről, Kányádi Sándorról és másokról. És közben csak úgy mellesleg rendületlenül írta leveleit, az irodalmi személytelenség omnipotenciája közepette a személyiség irodalmi jelenlétének radikálisan személyes újkori műfaját teremtve meg ezzel. Ma mindannyiunk számára világos (s ez a „mindannyiunk” szűkebb értelemben azoknak a literátoroknak az egyáltalán nem szűk körét jelenti, akik az Ilia-levelek- ből sugárzó, melegítő személyességet, barátságot elfogadják és viszonozzák, de tá- gabb értelemben az egész magyar irodalmat), hogy annak a bizonyos virtuális pontnak a délköreiről a legtöbbet a szegedi Uia Mihály tudja. Csatlakozunk hát a születésnapi gratulálókhoz mi is itt északon, a Pozsony—Losonc—Kassa háromszögben, s mondjuk, a gyermekkorban megtanult formulát mai szívvel, értelemmel, tisztelettel, szeretettel: Isten éltessen még sokáig, barátunk, Ilia Mihály! Sokáig, mert ahogy legutóbbi leveledben Te magad írtad (igaz, hogy az én egészségemre gondolva, de mindnyájunkra érvényesen): „testünk romló sátora nyilván összedől egyszer, de nem mindegy, hogy mikor’’. TŐZSÉR ÁRPÁD
