Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - THOMKA BEÁTA: Tolnai Ottó

Tolnai Ottó

Csak tárgy s tény legyen

(Versek könyve, 1992)

A Versek könyve részben régebbi, részben két sorozat, Wilhelm- és az árvacsáth idején írott újabb szövegek gyűjteményes válogatása. Egyik ciklusának címe Kisver- sek, ám a kötet súlypontja nem a rövidebb, hanem a terjedelmesebb, részben narratív jellegű darabokban van. Itt olvasható kötetben először az 1983-ban politikai következményekkel járó Orfeusz új lantja c. vers, a színházban játszott Bayer-aszpi- rin, illetve a Briliáns c. monológ, valamint egy-egy Weöres Sándornak, illetve Esterházy Péternek szentelt ciklus (WS az Adrián, Az irokéz focista). A gyönggyel töltött browning egy 1984-es dalmát szigeti nyaralás naplója, mely tárgyat s tényt oly nagy erővel lényegit át, hogy újragondolásra ösztönzi az olvasót a metaforikus nyelv tényszerű vonatkozásainak és fikciótartalmának kérdéseivel kapcsolatban.

Az árvacsáth koncepciója kapcsán már érintettem két kulcsszöveget, melyek e kötetben olvashatók. A Levél arról hogyan tanítani a vajdasági magyar irodalmat Velencében, illetve a Mi volt kérded a legszebb Dániában c. nagy összefoglalások mellett az Életjel c. verset szeretném még kiemelni. A folyóiratokban újabban publikált szövegekkel együtt szemlélve e verseket arra következtetünk, a kilencvenes években Tolnainál letisztult, kiérlelt formában jelentkezik a narratív versbeszéd, s hogy a beszélt nyelv közvetlenségét, diszkurzív folyamatosságát követő megszólalás paradox módon egyéni, különös emelkedettségű dikciót eredményez. Lírai „nagyszerkezetekről” lévén szó korántsem mellékes a különféle műalkotásrétegek egymás közötti viszonya, rendszerük áttekinthetősége. E téren lényegesen visszaszorul a korábban uralkodó variációs, improvizációs elv, s helyét a szilárdabb logikájú versépítkezés veszi át.

a nagy műfajok az eposzok a freskók regényfolyamok után mindinkább a mikro-formák holdudvarában keringek

(A korallbokorba oltott karfiol)

Az imént éppen ezzel ellentétes észrevételt tettem, hisz úgy tűnik, ebben az időszakban a mikro- és a makroformák helyett egy közbülső versméret állandósul. A belső szerkezetet illetően lényegesen fegyelmezettebb az alakzatok, motívumok kapcsolata. A hangvétel töretlen, az alaphang kitartott, nem szakadozott, és viszonylag egyívű a közlés. Gyakran hangsúlyos a zárlat, a poénszerű berekesztés.

A Tolnai-életmű szakaszai, kötetei közötti pásztázás azt a belátást erősíti, igen tudatos művelettel találkozunk, midőn a motívumismétlésbe ütközünk. Tudatosság nyilvánul meg az újra fölvett szálakban, s mintha valamennyi szálra egy új csomó kerülne, majd a látvány újra eltávolodna az előtérből. A mostani pályaszakaszban sem tapasztaljuk azt, hogy végérvényes egy-egy ilyen önidézet jelentéstartománya, ám véglegesebbnek tűnik a reinterpretáció. A versek mögött három évtized költői tapasztalata áll, s ennek szükségképpen reflektálódnia kell a lírai világteremtésben.