Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - TURCZI ÁRPÁD: A nyugtalanság lázadása

A nyugtalanság lázadása

„Mászott a vihar az ég hasfalán.

Sötétkék melegítőben volt, látszott: részegre itta már magát.

Aztán teljes súlyával

a városra szakadt,

széthúzta villámzárait a menny."

(Komáromi eső)

Patus János és Szarka Tamás versei hasonlítanak egymásra. Kiállnak a rímekért. Míg Patus így ír:

„ Teremtettem hangba, bújtattam betűbe,

Isten új haragja, ördög kereplője."

(Ronthatatlan dal),

addig Szarka a következőt fogalmazza meg:

„Kínoktú, kínoktú ménes má meg járomtú

térgyőník térgyőník,

Jézuskásot,

szemvenník,"

(Parasztínek)

Hagyomány, múltidézés, népi motívumok; nem hoztak új hangot, csak a régivel próbálkoznak. Nem igazán vagyok meggyőződve, van-e jelentősége soraiknak.

Az antológiában még további négy költő szerepel: A. Szabó László, Szászi Zoltán, Szűcs Enikő és Zalaba Zsuzsa. Egy kalendáriumi évet megtestesítő négy évszak. Vegyük sorra őket:

A. Szabó László egyike azon költőknek, akik ritkábban jelentkeznek, de akkor alapos megfontoltsággal és keserű szájízzel.

„Zenga ház

a fiút hülye nosztalgia fogja el verseket kezd írni megtanul élni

félni" (Zeng a ház) — indul bemutatkozása. Majd a továbbiakban valóban tanú- bizonyságot tesz arról, megtanult verset írni. „az idő zenéje” című versének első sora sugallja, „ijesztő nagy a csend” körülötte, majd „asszonyszagú verseket olvas”, de „ez már majdnem dráma Olvasva Szabót, „az egymást követelő percek ” is tanúsítják rátermettségét. Bár úgy érzem, nem teljes odaadással, szíwel-lélekkel írja verseit. Pontos munkát végez, tudja, minek hol a helye, de dolga végeztével csomagol, és már-már csak „úgy” megszűnik. Elhagyott, magányos, hiszen ezt állítja: „senki sem