Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sólyomvadászat fölé, a nyakára céloztam, pontosan a sárgásfehér kör felső harmadába lőttem. A fegyver nagyobbat csattant, mintha szabad térségben lőttem volna, körülöttem mintha egy pillanatra megszűnt volna a zaj, vagy csak én hittem úgy, elcsendesedett a mozgás, a halk turbékolásnak vége szakadt. Megsejtették, mi történt, a páriák?! Meghalt a király! Aztán a halkan duruzsoló vegetálás újból elkezdődött, a galambok számára nem történt semmi. A tv-antennán ülő sólyom azonban hátrabukfencezett, és szárnyával kétségbeesetten csapkodva aláhullott, s eltűnt a lapos tetőn, az épület csatornája eltakarta előlem. A tojó mozdulatlan maradt, oda se nézett az aláhulló hímre, s meg se rezzent, előző testtartásában ücsörgött, töprengett tovább magában, még a fejét sem fordította el. Mintha nem vett volna észre semmit, nem tudna semmiről! Később arra gondoltam, hogy így vállalta a hím sorsát, helyén maradt, és várta, hogy vele is az történik, ami a párjával. S akkor a hím a csatorna és oromzat mögül, a semmiből, a láthatatlanságból még egyszer felvetette magát és szárnyaival csapkodva próbált felrepülni, igyekezett felszállni a magasba, de nem sikerült neki, erőtlenül vergődve visszahullott, s többé nem mutatta magát. A tojó egy ideig, talán néhány másodpercig, de lehet, hogy tovább, némán kuporgott a helyén, majd egyetlen szárnycsapással, mint a helyből startoló repülőgép, elvált az antenna keretétől... Kgiak...kgiak...kgiak... rikoltozott fenyegetően... kajak-kajak... búcsúzott a hímtől, aztán távolodó lövedékként a magasba fúrta magát, és eltűnt a tekintetem elől. Azt, ami azután történt, nagyon szégyellem! Talán ismét eszemet vesztettem. Lőni kezdtem a galambokat! A sötétben derengő gombszemek közé is odapörköltem, egész testemben reszkettem, a lövések után idétlenül vihogtam és vérszomjasán vicsorogtam: „Ó, ti dögök, ez kell nektek, dögök.” A lövedékem szerencsére elfogyott, s ez tehetetlenné tett, lassan megnyugodtam. Gondolkodni kezdtem: mi történt velem? Várakozóan kinéztem a szabad világba, és szívszorongva arra gondoltam, hogy a sólyom talán ismét feldobja magát, meglehet, felrepül. Nagyon kívántam, hogy így történjen. Hátha nem lőttem meg halálosan! Sokáig várakoztam, s közben a felindulásom elmúlt. De a hím nem repült fel, s akkor a lelki szememmel láttam a madarat, megpillantottam a képzeletemben, a lapos tetőn feküdt, széttárt szárnyakkal, a mellére borulva, és szemében még ott volt a bátorság fáradt és megtört fénye, de már erősen homályosuk. A kép annyira éles és tökéletes, s az élmény annyira élő, hogy már a valódi látásommal látom, a két szememmel figyelem, ahogy a madár szárnyai remegnek, és agónia rázza egész testét, mint a hideglelés. Aztán ismét a képzeletem lett úrrá rajtam, és — mintegy jövőbe néző tekintettel — láttam, ahogy a pompás madarat a tetőn süti a nap, és áztatják nyári záporok, mossák hosszú őszi esők, hideg szél cibálja, majd egyszer belepi a hó, ázott, bomló tollcso- mó lesz, s tenyerére veszi az enyészet, végül visszaejti kietlen helyére. A lapos tetőn, ahová emberszem nem lát, ott válik semmivé, csak az elemek ostromolják. Úgy múlik el a királyi madár, hogy senki se látja többé, hasonló sorsa lesz, mint a padláson és a városban látható galambtetemeknek. Rokona a múlandóság ezen szegényes jelzéseinek, melyek már fel sem keltik figyelmünket, közönyösen átlépjük őket, vagy félrerúgjuk utunkból, s közben semmire nem gondolunk.
