Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat

Sólyomvadászat Hajnalban kelnek az emberek, hogy megszerezzék a bizonyítékot! Arról azonban bővebben kell szólnunk, hogyan került hősünk a Vörös Tehén nyomait keresve mind távolabbi helyekre, a belvároson kívül eső egyre ismeretlenebb városrészekbe, a sivár külvárosi kerületekbe, s hogyan kutatta fel az egyre kietlenebb utcákon rej­tőző standokat, hogy végül kifulladva és keserűen megállapítsa; a Vörös Tehén sző- rén-szálán eltűnt! Eszébe jutott a Duna túlsó partján elterülő óriási panelváros, a ligetfalusi betondzsungel, ahol naponta százötvenezer ember hajtja álomra fejét. A Šafárik téren szállt fel egy Ikarusz autóbuszba, s úgy utazott, mintha vidékre menne. Talán a munkába járó lakók városrészében, ahová magánéletet élni és aludni járnak az emberek, hamarabb és könnyebben megtalálja a lap szeszélyes 15. számát! Az öreg hídon robogtak át, az elsuhanó acéltraverzek mértani mezőin kitekintett a fo­lyó széles víztükrére, amely nyugaton szelíden érintkezett az éggel, majd a torony­házak között újságosbódék után nézelődött. Leszállt egy nagy útkereszteződés közelében elterülő távoli téren. Mintha csak idegen földön járna! Hatalmas mérta­ni testek veszik körül, világosszürke toronyházak, ablakaik százai bámulnak a világ­ba, erkélyeiken női és férfifehérnemű lobog a szélben. Hasztalan keresi az újságárusokat. Rossz helyen szállt volna le a buszról? Vagy az újságárusok nem kedvelik a sivár panelvidéket? Hosszan szólhatnánk útjáról, melynek cikcakkjai ki­számíthatatlanok, s részben követhetetlenek voltak, s ha már szólnánk róla, nem hallgathatnánk el a Vazallus Lázárt szüntelenül kísértő hiábavalóság-érzetet. Köz­ben eltelt egy délelőtt, mert a betonrengetegben nagyok a távolságok. De minek is tennénk próbára az olvasó megbecsülendő türelmét, ugorjunk inkább Vazallus Lá­zár nyugtalan útjának a végére! Kérésére egy újságárus — nyílt tekintetű, barátságos fiatalember, aki optimista is, mert szívósan elviseli a kietlen vidéket — habozás nélkül így válaszolt: — Tessék, uram, az utolsó példány! A varázs megtört. Nem igaz, suttogta hősünk, s már kezében tartotta a lapot. Or­rát megcsapta a nyomdafesték szaga. Rudé Krávo! Necenzurované noviny. A lap mottója különösen jellemzően s egyben elidegenítően hatott a reménytelen környe­zetben. „A kommunista akkor is kommunista marad, ha szekercék potyognak az ég­ből!’’ Nagy, beépítetlen térség szélén állt a város peremén. A panelházak tömege a tá­volban véget ért, keletre a tér nagy nyílt mezőbe torkollott. A síkon magasfeszültsé­gű villanyvezeték oszlopai távolodnak egyre kisebbedve. Nyugati irányba nyúlik a panelváros, a toronyházak és téglatestek erdejébe utak és járdák nyomulnak. Olyan az elhanyagolt tér, mint egy félbeszakadt, bár folytatni kívánt építkezés felvonulás­területe. Vasgerendahalmok, szétszórt építőanyag, elárvult fabódék és szétvert lá­dák körül árkok és gyommal benőtt gödrök tátonganak, barnán vagy szürkén feltűnik bennük a csupasz talaj. Szegényesnek és sebzettnek látszik a föld. Vazallus mintha csak egy idegen bolygó felszínén állna. Érzi a félkész civilizáció erőit, az em­beri teremtés pusztuló kezdeményeit, amelyek fölött a meleg nyári szél hol céltala­nul poroszkál, hol nekivadulva kergeti a bogáncsot. Felbolygatott táj ez, nehéz lét és céltalan nemlét választóvonala, Vazallus Lázár mintegy élet és halál kietlen

Next

/
Thumbnails
Contents