Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

saját anyanyelvváltozata a legértékesebb (Halliday 1968). Ehhez mér mindent, többnyire önkéntelenül.

Az antropológiai felfogás a nyelvet funkcionáló történésként értelmezi, s ennek megfelelően a nyelvi helyesség és nyelvi szépség kérdését a pragmatika (s nem a grammatika) oldaláról közelíti meg. így többek között azt nézi, hogy egy (kisebb) beszélő közösség számára az adott, hagyományos nyelvváltozat mennyiben jelent önértéket, identitástudatának részét. E történeti-funkcionális szempont érvényesítése után lehet mindezt összevetni egy privilegizált sztenderd változattal. Ekkor ugyanis kiderülhet, hogy a magyar nyelvközösségnek vannak olyan beszélő közösségei, amelyek számára — történetileg kialakult helyzetükben — a sztenderd művi, nagy tekintélyű, de valamilyen okból követhetetlen, ezért igenis zavarba ejtő nyelv- változat.

Még egyszer megfogalmazva a tipizált szembenállást: A strukturalista nyelvművelés-felfogás a maga pozitivista gyökereinek megfelelően azt jelöli ki, hogy mi az egyetlen helyes nyelvváltozat, tárgyként, felülről adván azt. Az antropológiai szemlélet a funkcionálásban, a történésben a teljes vagy a kisebb beszélő közösség hagyománymondásában legvalószínűbben elvárható változattal számol, s ehhez képest kategorizálja az értékrendet, melyben kijelöl(het) értékesebb és kevésbé értékes változatokat. Tehát nem rombolja le föltétlenül a sztenderd tekintélyét, azt úgyis csak a gyakorlat teheti meg. A strukturalista nézetrendszer középponti kategóriája a teljes beszélő közösség, a nyelvközösség, mindent ahhoz mér, mindent annak rendel alá. Az antropológiai nézet ezzel szemben nem a szélsőséges individualizmust hirdeti — ahogy azt vádként megfogalmazzák —, hanem a nyelvközösség, a kisebb beszélő közösségek és az egyén dinamikus viszonyrendszerét. Természetesen van olyan vélemény is, mely szerint kizárólag az egyén az alapja a nyelvi helyességnek, az efféle vélekedések azonban nem az antropológiai nyelvészet dialogicitás-elvét ismerik el.

Érdekes módon jelzi e kettősséget Jakab István, midőn Lőrincze Lajos és Bárczi Géza vitáját említi, bár írásaiból úgy tűnik ki, mintha mindkettőjüknek igaza lenne. Pedig Lőrincze a maga „liberalizmusával” az antropológiai felfogáshoz közelített, míg Bárczi azzal a véleménnyel, hogy az emberközpontú nyelvművelést nem lehet értelmezni, a grammatikaközpontú nyelvművelés mellett foglalt állást.

Vajon bírálóim milyen nyelvváltozat milyen szemléletű terjesztését érvényesítenék a csángó magyarok körében, ahol valóban a nyelvvesztés a reális veszély? Az évszázadok óta archaikus, erősen külön fejlődő nyelvet az iskolában beszorítanák az akadémiai nyelvtanban és a Nyelvművelő kézikönyvben rögzített sztenderdbe? Mert okfejtésükből ez következik. S mi lenne ennek a következménye? Megbuktatnák-e azokat a csángó diákokat, akik a határozott névelőt egybeírják a főnévvel — mint ahogy így írnak leveleikben? Hiszen ezt kellene tenniük. Ha pedig nem ezt teszik, akkor azonnal oda a szigorú elv a központi norma ügyében. A példa természetesen szélsőséges, ám nagyon is valós. Ugyanis éppen hasonlóan nyers beavatkozás történik kisebb beszélő közösségek, hagyományos régiók nyelvi életébe