Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus
Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus szer szerint a nyelv nem rögzített szabályok és elemek gyűjteménye, hanem az önmagát szüntelenül létrehozó történés (Humboldt 1836/1988), funkcionálás (Halli- day 1968, Hymes 1972/1977), dialogicitás (Bahtyin 1981, Gadamer 1984, Doe 1988 stb.). S nyilvánvalóan itt ragadható meg alapvetően a durván két paradigmára osztott nézetrendszer közti különbség a nyelvművelést illetően. A strukturalista felfogás azt módja, hogy — ha a nyelv objektív tényként leírható elemekből és szabályokból áll — kijelölhető és rögzíthető (kodifikálható) az a nyelvváltozat, amely a nyelvközösség (az egy nyelvet beszélők teljes közössége) számára univerzálisan érvényes. E cselekedetét a felvilágosodás racionalizmusa és a pozitivizmus természettudományos módszertana jegyében végzi el (végezte el a magyar nyelvet illetően a 18.-19. század fordulóján a modernizáció jegyében szükségszerűen) a leíró grammatikában, az értelmező szótárban és a helyesírási szabályzatban. E kodifikációk azonban — a dolog természeténél fogva — kilépnek az időből, a sztenderd változatot időtlenné teszik, miközben a praxis természetesen történik, tehát a „nyelv” változik. A gyakorlat így mindig ellentmond az egyszerűsített népnevelői vagy nemzetegyesítési célelvűségnek, amely általában fölülről jön (valamely tudományos és politikai diskurzusból vagy később az akadémiákból is), ezért a felvilágosodás tekintélyrombolása helyett nagyonis tekintélyelvi alapon jelöl ki egyetlen nyelvváltozatot privilegizáltként, és eltérő mértékben stigmatizálja a többit. Mert míg a beszélő közösséget összetartja a közös normákhoz való igazodás, a teljes nyelvközösséget vajon milyen mértékben artikulálja egy rögzített nyelvtan és szótár? S az elméleti tisztrázatlanságból eredő zavar meg is mutatkozik. Jakab István több írásában is zavarosnak, tisztázatlannak mondja a köznyelv fogalmát, a vitához frissen hozzászóló Péntek János pedig szintén a leíró szemlélet preskriptív és a történeti szemlélet fellazító végpontjai között jelöli ki önkéntelenül a dilemma határait: „véleményünk szerint egyetlen magyar nemzeti nyelv (sztenderd, irodalmi és köznyelv) van, és ennek — mint minden nyelvnek — valóban vannak regionális változatai és kontaktusváltozatai mind az anyaországban, mind a határon kívül” (Péntek 1994:138). Vagyis az oly elterjedt véleményt sugallja e mondat, mely szerint a nyelvjárásokat, a regionális nyelvváltozatokat mind presztízsében, jelen idejű értékrendjében, mind történetileg a sztenderdből vezetjük le, ami a második mozzanat esetében képtelenség. Jól példázza e vélekedés terjedését a magyar szakos bölcsészhallgatók írásbeli felvételi tesztjében 1994-ben föltett kérdésre („Határozza mega nyelvjárást”) adott válaszok egy típusának nagy száma: eszerint a nyelvjárás „a magyar irodalmi nyelv regionális változata”, „adott területen az elfogadott köznyelvtől való kisebb-nagyobb eltérés szavakban, szerkezetekben, kiejtésben ” stb. A másik oldalon ellenben bizonnyal helyeselhető módon a következőt mondja Péntek: „A közös nemzeti nyelv (értsd sztenderd) és a nemzet közössége nem elérhetetlen ideálok, még ha ennek pillanatnyilag az is a feltétele, hogy lazítsunk a normák feszességén, különösen pedig a beszélt nyelv normáit kezeljük rugalmasan, hogy senki számára ne legyen elérhetetlen és kirekesztő” (Péntek 1994:140). E helyt csak kérdés
