Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - ZORÁN CALIC: Kegyetlen az irodalom istene (interjú Jovan Zivlakkal)

f f Zorán Calic

foszlik, amint elkezdődik az olvasás. Az olvasással egy másik világ kezdődik, a szenvedés újabb története. A másik oldal, az írás viszont olyan, mint amikor lerázzuk magunkról a világot, s mélyre zuhanunk megtévesztő sokoldalúságának csápjai közé. A jelzések feldúltsága és féktelensége, a megkötöttségek és fölmentések rossz szellemei összefonódnak, és az írót a bandzsa késztetések satujába szorítják. Proust a nem magányos remete példája, aki azért létezett a világban, hogv menekülhessen tőle. Talán csak egy végtelen szótár menthet meg bennünket a világtól, azelőtt, hogy dagályával elborítaná azt. De ez már nem irodalom; esetleg politikai projektum.

Olyan személyként egyedül lenni, aki felelősséget vállal az irodalomban játszott szerepéért, ez már egészen más. Tisztelője vagyok bár a modern irodalomnak és a modern irodalmi elméleteknek, nem voltam képes elfogadni és hajlongani a kiáltványok, körlevelek, poétikus felhívások és más szent szövegek bálványai előtt. Az irodalom mindenekelőtt az egyén fogadása, és nem részvénytársaság vagy kolhoz. Természetesen nálunk fellelhetőek a kolhozszellem nyomai csakúgy, mint a részvényesség kezdetleges formái, s ezek képviselői különféle módokon igyekeznek irányítani az irodalmi viszonyokat. Ott vannak a zsűrikben, a lapoknál, folyóiratoknál, sőt az egyetemeken is. Ez egy szociális rémdráma, amelyben egy bizonyos Markoviénak megadatik, hogy Steriját elüldözze Belgrádból, a türelmetlen Matica srpská- sok pedig Laza Kostié újvidéki életét teszik elviselhetetlenné. Ezeket a régi nótákat vidáman fújják nálunk, főleg akkor, ha összejön valami jó asztaltársaság.

Az irányzatokat, mozgalmakat és a többit nagy adag relativizmussal kell fogadni; mondom ezt anélkül, hogy cinikus lennék, vagy az irodalomtörténet és irodalomelmélet értelmét kétségbe vonnám. A véges emlékezetet meg kell szervezni, a formákat katalogizálni, az irodalmi ötletek, értelmezések, magyarázatok összetettségét vázlatosítani, meg kell nevezni az időt és így tovább. Természetesen az úgynevezett irodalomelmélet időközben elővigyázatosabb lett, maga az irodalom pedig pillanatnyilag nem ég a vágytól, hogy hamis lepellel takarózzon.

Érdekes, hogy az Ön mindkét válogatásában (Téli jelentés - 1989, Megtalálás - 1993) megjelenik Jovica Ac in mint kivételesen lelkesítő és találékony beszédek szerzője. Hogyan magyarázza az ő megszakító-szerepét az Ön eddigi munkásságában?

Jovica Acint abban a periódusban ismertem alaposabban, amikor egyike volt a Delo c. folyóirat szerkesztőinek. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az irodalom mind kevésbé volt történelmi jelenség, mindinkább az ellenőrizetlen gyakorlat megnyilvánulásává vált (eltekintve persze bizonyos előírt esetektől, amelyekről ezt-azt tudtunk, s ezt-azt sejtettünk), így a Delo a legtermékenyebb időszakát élte. A pszichoanalízis, az új kritika, a strukturalizmus; az antropológia, az irodalomtudomány, a filozófia, az irodalomkritika nagyszámú újszerű meglátásán kívül maga köré gyűjtött a lap egy igen népes hazai fordítói és írói kört. Ez a folyóirat igen nagy szerepet játszott hazai irodalmunk emancipációjában. Jovica Acin ebben a szerencsés pillanatban nemcsak tehetséges szerkesztőként volt jelen, aki többet