Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula mintha acélfalakkal körülvett barlangban lennének. Nem éreztem több fájdalmat, a démoni lények eltávolodtak tőlem, csattogó hangzavaruk azonban csak lassan csillapodott és jelenlétük továbbra is kétségtelen volt számomra. Aztán már csak elvétve hallottam koppanásokat, és a hasító zajok is eltompultak. Óvatosan kinyitottam a szememet. Olyan különös látvány tárult elém, amilyennel eddig nem találkoztam. Iszonyú madártömeg, rengeteg galamb, számuk az első pillantásra sok ezernek tűnt, a padláson szinte tenyérnyi szabad hely sem volt. Néhány madár még röpködve kereste helyét, mások a gerendákon ültek, a léceken csüngtek, vagy a talajon bicegtek. A padlás amúgy is gyatra és siralmas képet mutatott. A feldúlt léccellák belsejét szétdobált limlomok tarkították. Több helyen kiszaggatták a léceket, a padlásteret csupasz és poros gerendák keresztezték, a tér közepén mogorva, szürke tömbök emelkedtek a palatető felé, s kinyúltak rajta: a régi kályhakémények és a központi fűtés kéményei. A palatetőn, kisebb-nagyobb nyílásokon át bebámult a kék ég, és szabálytalan, megtört sugarakban beáradt a napfény. A padlástérben homályos és ijesztő üregek és sötét sarkak keletkeztek, melyeket rapszo- dikus fénysugarak fúrtak át, egyenes pengéik vakító fényében tömött porfelhők remegtek, parányi pihék viháncoltak. Az apró súlytalan testecskék léte a fénycsóván kívül hihetetlenül megszűnt. Eltűntek, mintha feloldódtak volna az enyészetben. Ebben a szorongató, zárt közegben tomboltak a galambok. Fejvesztett menekülésüket s egész lidérces létüket valóban tombolásnak éreztem. Mozgásuk teljesen céltalannak látszott, valami félelmetes öntörvényűség érződött benne, ijesztő vonása az őrületnek. Egyesek a fények felé repülve ki akartak bújni a törött palák nyílásain, de széttárt szárnyukkal nem fértek ki a lyukakon, és vergődve visszahulltak, kétségbeesve más nyílással próbálkoztak, de ott is az történt velük. Más galambok előre menekültek, s minél messzebb akartak kerülni tőlem, vakon nekirepültek a gerendáknak, majd megültek a palák alatt, a lécekre csimpaszkodva és dühösen — valóban úgy láttam, hogy nem féplelemmel, hanem indulatosan és gyűlölködve — lestek rám. S akkor rádöbbentem, hogy ezek itt nemcsak felnőtt madarak, hanem fiókák is, melyek még nem tudnak repülni, és esetlenül futva, csám- pásan tipegve, szárnycsapkodva menekülnek előlem. Legkésőbb a csupasz porontyokat fedeztem fel! A téglatalaj és a tető találkozásának barlangjaiban lapultak, mélyen a fedém homályában kuksoltak, és iszonyodva nézegettek felém. Más csupasz, sárgapelyhes fiókák, őszülőnek tűnő, rút golyhók, kacsázó léptekkel, alig vonszolva magukat, kétségbeesetten menekültek volna előlem, de minduntalan összerogytak és felbukfenceztek, kifulladva tátogtak. S akkor más, még visszataszí- tóbb látványra figyeltem fel. A padlás talaját galambhulladék borította vastagon, a madarak trágyája, a guanó. Széttört tojások, csupasz fiókák és felnőtt, kiöregedett madarak bomló maradványai hevertek a tetején. A tetemek a meleg porban és trágyarétegben kiszáradtak és ellaposodtak, a tollruhákból elfogyott a test, a porhüvelyek kiürültek. A csupasz kicsinyek hullái pedig csonttalan és hústalan bőrcafatoknak tűntek fel, s a tojásmaradványok mintha piciny fehér cserepek lennének. A padlásunk félelmetes és parazita galambbirodalomnak tűnt fel, olyan öncélú és
