Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - SZABÓ JÓZSEF: Tanulmányúton Luxemburgban
Szabó József székesegyházhoz, és belép annak háromhajós, tágas belsejébe, újabb furcsaságokat tapasztalhat, például azt, hogy az ott lévők német irodalmi nyelven imádkoznak, vallásos énekük azonban luxemburgi nyelven (lezterbuergesch) hangzik. S ha ezen fölbuzdulva ahhoz támad kedve az idegennek, hogy elolvasson egy helybeli újságot, akkor bizony kívánságának teljesülése nehézségekbe ütközik, ugyanis az ottani lapok többsége német nyelvű, kisebb része pedig francia, néhány újságban (így pl. a Luxemburger Wort című lapban) viszont — főleg az apróhirdetésekben — a luxemburgi nyelvűség sem ritka, sőt például az újszülöttekre vonatkozó közlések kivétel nélkül luxemburgi nyelven találhatók meg (i. m. 165—7.; további példák ugyanitt és a cikk más részeiben is). F. Hoffmann közleményéből azért idéztem tartalmilag néhány részletet, mert példái jól megvilágítják azt a nyelvi szituációt, amely természetesen nem csupán a fővárosra, ahnem kisebb-nagyobb mértékben az ország egészére is jellemző. Egy-egy tanulmányút, ha még oly rövid is, szerencsés esetben szakmai és egyéb szempontból is sok hasznos tapasztalattal, ismerettel gazdagít (hat) ja az embert. Tíznapos tanulmányutam nyilvánvalóan kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a luxemburgi nyelvjáráskutatás múltjáról és eredményeiről elmélyült, apró részletekre kiterjedő ismereteket szerezzek. Ahhoz azonban elegendő volt, hogy az ottani nyelvjárásokról, kutatásuk történetéről, valamint a többnyelvűség problematikájáról legalább vázlatos képet nyerjek. Ehhez sok támogatást kaptam Fernand Hoffmann professzortól, aki már kiutazásom előtt egy értékes különnyomatot küldött számomra, Luxemburg városában való tartózkodásom idején pedig különösen Jules Christophory, a Bibliothéque National igazgatója volt segítségemre. Mindkettőjük fáradozását, támogatását ezúton is köszönöm. Abban is részük van, hogy szép fővárosukról és országukról is fontos ismereteket, kedves emlékeket szereztem. Olykor persze a véletlen is szerepet játszott abban, hogy egy-egy talán lényegtelennek látszó, mégis maradandó élményben legyen részem. Egy alkalommal például — a főváros nevezetességeivel ismerkedve — a más összefüggésben már említett Notre Dame utcában sétáltam, s a 41-es számú ház falán egy francia nyelvű szöveg alatt — nagy örömömre — a következő magyar nyelvű föliratot pillantottam meg: Liszt Ferenc magyar zeneszerző és zongoraművész ebben az épületben adta utolsó zon- gora-hangversenyét 1886. július 19-én. S hogy az utcához közeli Notre Dame székes- egyház környékén és másutt is, ahol általában sok turistával lehet találkozni, nemegyszer ütötte meg magyar szó a fülemet, azon már nem is csodálkoztam, hiszen korábbi külföldi utazásaim során olykor egészen kicsi és eldugottnak hitt helyeken sem igen tudtam megfordulni anélkül, hogy magyarral ne találkoztam volna.
