Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - DUSÍK ANIKÓ: Prae, avagy a változó regényről
Prae, avagy a változó regényről laszthatatlanok, rend és káosz egyetlen funkció perspektíva-vibrálásai — fogalmaz Szentkuthy a Prae egyik „szereplője”, Leville-Touque közvetítésével. A regény zene és építészet — hirdeti meg az új szerkezet lehetőségeit a Prae. A múlt és jelen egy darabja jellegzetesen „nem—történelmi harmóniát” alkot, viszonyuk kizárólag zenei viszonyként, „összhangzattanként” értelmezhető; kétkezes játékként, amelyben a jobb és bal kéz más-más hangokat, akkordokat, témacsoportokat játszik. Egy olyan szerkezet igénye fogalmazódik itt meg, amely a vérszegény időmo- nizmus uralmába rekedt" régi epikával szemben a kísérleti epika abszurdumára tör, s amely a teljesen időmentes (?) elemeket „tiszta térelemként” a lehető legszemélyesebb építészeti fogásokkal helyezi el. A regény szerkezetével szemben támasztott igények Szentkuthyt biztosan vezetik a regényen kívüli regény kettősségéhez, amelyben a múlt — jelen viszony egymás- utániságát, szerkezeten belüli — egymást feltételező — kapcsolatát térbe helyezett szövegviszonyok helyettesítik. Több irányt éreztetni az idő helyén — hirdeti; mert az addigi gyakorlat alapján az idő alagútjába és a történés csapdájába kényszerített epikában nincs lehetőség az egyes elemek különböző viszonyokba állítására, hiszen az elemek kapcsolódása, egymást feltételező meghatározottságuk egyben mozgásuk, mozgathatóságuk korlátait is jelenti. „Időmonizmus helyett tehát szkizofrén akvárium: Az egyes epikai részletek ide-oda úszkálnak az idő bénító vályúja helyett a tér szabad vizében, mint a szórakozott halak, melyek állandóan változtatják egymáshoz való viszonyukat ”.4 A mindent akaró keresés a mindent tagadó bizonytalansággal párosulva jelenti a látszólagos megkésettségében is újszerű kísérlet legnagyobb előnyét s ugyanakkor hátrányát is. Előnyét, mert a magyar regény történetében szokatlan és példátlan következetességgel szakít a regény mint küldetés hagyományának ismert és elvárt eszköztárával. A szerkezet felbontásával, az idő tagadásával, az idézés technikájával, a jellemek körvonalainak fellazításával és egymásba csúsztatásával, az esszéizáló stílussal, a törmelék-, kaleidoszkóp-jelleg kialakításával, a bárhonnét bárhová, bár- merről bármerre olvashatóság lehetőségeinek provokálásával, a történetelvűség kizárásával a Prae a regény új lehetőségeit kereső rangos század eleji kísérletek méltó társa. Ugyanakkor azonban hátránya is a regénynek ez a mindent akaró/kereső szabadság, amely nemcsak elbizonytalanítja, hanem el is fárasztja (sőt elkedvetleníti) az olvasót, s mint egy áthatolhatatlan biztonsági rendszer őrzi az eléggé be nem avatottak elől a szöveget, amely így csupán a kiválasztottak intellektuális élménye, s amely szöveg így már nem csak az ecoi értelemben használt apokaliptikus és integrált olvasó közötti határ megvonásának eszköze, hanem a kiválasztottságon belüli fokozás lehetősége is. Éppen ezért tűnik különösen fontosnak a mű regénytörténeti szempontú korrekt meghatározása, amely egyrészt túllép a „polgári szójáték” szemléletén, másrészt viszont nem emeli a század regényírása meghaladhatatlan csúcsainak egyikévé sem, hiszen a Prae a műfaj zsákutcájának veszélyére figyelmeztet, a szövegnek önkényesen kombinálható jelekre való redukálása eshetőségére.
