Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - RÁCZ OLIVÉR: Debóra

Rácz Olivér

fejét, bájosan hunyorgott. Hadd teljék kedve benne ennek a jóságos, kedves, öreg mukinak.

A férfi gyöngéden magához ölelte. Debóra engedékenyen hozzásimult, a férfi vállára hajtotta a fejét. Csodálatosan idillikus pár voltak.

— Nézd a folyót, Deborah! Most bukik alá benne a Nap. Csupa ragyogás minden egyes hullám! Olyan, mintha drágakövekkel lenne behintve az egész víztükör! Nem bámulatos látvány?

Debóra ezúttal sem válaszolt. Őt inkább a víz felett cikázó sirályok, a part közelében ringatózó hattyúk, vadkacsák érdekelték.

A férfi megérezte, hogy Debóra (Dibóra) unatkozik. Tudta, hogy Debóra jobban szeret sétálni, kószálni. Akkor hát — legyen a kedve szerint.

— Gyere, Deborah — mondta önfeláldozó hangsúllyal, de megértő gyöngédséggel. — Kiballagunk a kikötői móló fahídjára. Tudom, hogy szeretsz a hídon nézelődni. Gyerünk, kedves.

Mentek.

Debóra valóban szeretett a móló kis fahídján nézelődni: a folyó itt sötét sodrással hömpölygött a lábuk alatt, s távolabb, a híd előtt, olykor versenyevezősök tűntek fel rövidebb-hosszabb időre. Kenuk, kétpárevezősök, néha négyesek, sőt nyolcasok is. Evezőik ütemesen hasították a vizet.

Debóra szerette nézni őket: mi tagadás, élvezte az előre-hátra gördülő üléseken ritmikusan hajladozó, erőteljes, fiatal férfitesteket, a duzzadó izmokat.

De aznap csalódottan sétált a hídon fel-alá: sehol semmi. Az evezősök bizonyára a folyó valamelyik más szakaszán edzettek. Kár.

A férfi megsajnálta: tudta mi után kutat szemével Deborah.

— Jól van, életem: várunk néhány percet, biztosan felbukkan majd valahol egy fürge kajak vagy egy gyors kenu. Várjunk: Van időnk!

Türelmesen a híd fakorlátjára könyökölt: hajlandó volt bármilyen hosszan várakozni, de csakis Deborah kedvéért.

Ezzel szemben Debóra jól látta, hogy a korlát pontosan azon a helyen, ahol a férfi teljes testsúlyával rákönyökölt, korhadt és gyanúsan rozoga. Figyelmeztetni akarta a férfit, de elkésett: a korlát hirtelen nagyot reccsent, s a férfi fejjel lefelé hatalmas csobbanással a vízbe zuhant. A folyó mélysége ott elérte, sőt talán meg is haladta a három métert.

Debóra először megijedt (a csobbanástól), aztán elámult (a mutatványtól). Az első pillanatban azt hitte,a férfi tréfál. Máskor is szokott otromba mókákat elkövetni, általában az ő — Debóra (Dibóra) mulattatására. De ilyet?

Ám hamarosan rádöbbent, hogy ezúttal szó sincs mókázásról. Sőt azt is tudta, hogy a férfi nem tud úszni. Inkább úszni tanult volna meg, mint azt a töméntelen idegen nyelvet, villant át az agyán a régi vicc, de közben máris megcélozta a már- már elmerülő, vadul kapálózó, hörögve, fuldokolva segítségért kiáltozó férfit, és habozás nélkül utána ugrott. Ő bezzeg tudott úszni. De így is volt vele dolga elég, amíg sikerült a férfit a töltés alatt húzódó partszegély egyik biztonságos pontjára vonszolnia.