Irodalmi Szemle, 1994

1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek

Gion Nándor

Nem sokat értek a költészethez, és egyébként is úgy gondoltam, hogy most már kellőképpen bemutatkoztunk egymásnak, rátértem hát jövetelem céljára.

— Király Ágota művésznő az imént lesérült a színpadon — mondtam.

— Tudom, már értesítettek — mondta Till Sándor, és az íróasztalon lévő telefonra mutatott. Rosszkedvűen ráncolta a homlokát. — Ezek a ringyók imádnak tűsarkú cipőben ugrálni, és persze hogy előbb-utóbb kibicsaklik a bokájuk. Ezenkívül kaktuszokat hoznak nekem ajándékba...

— A művésznőnek rohamosan dagad a térde — mondtam. — Emiatt elmaradhat a bemutató.

— Ennyire súlyos a sérülése?

— Eléggé súlyos — mondtam. — Szerencsére éppen itt van egy barátom, aki kiváló orvos, a kificamodott karoknak és lábaknak a szakértője. Ő gyorsan meggyógyíthatná a művésznő térdét.

— Hát akkor gyógyítsa meg — mondta az igazgató, és behunyta a szemét. — Engem meg hagyjatok aludni.

— A barátom csalódott a színházban — mondtam.

— Én már rengetegszer csalódtam a színházban. Már balett-táncos koromban is.

— A nők itt ordináré módon káromkodnak. Szerintem ez tűrhetetlen.

— Szerintem is — hagyta rám Till Sándor lehunyt szemmel. — A nők ocsmányul káromkodnak, és engem kaktuszokkal raknak körül. Egyszer majd rendet csinálok közöttük.

— Sürgősen rendet kell csinálnia — mondtam. — A barátom nagyon érzékeny ember, nem hajlandó káromkodó nőket gyógyítani.

Till Sándor kinyitotta a szemét, elhúzta fejét a kaktuszok közeléből, hangosan és keservesen szuszogott, és azt mondta:

— Látod, ezért utálom a színházi életet.

Felemelte a telefonkagylót, megnyomott egy gombot, és átszólt a titkárnőjének a szomszédos irodába,

— Erika, öt perc múlva nagyon fontos összejövetelt tartunk a színházteremben. Mindenki legyen ott.

Letette a kagylót, és úgy nézett rám, mintha minden bajnak én lennék az okozója.

— Én most rendet csinálok — mondta —, de ez hosszú távon nem oldja meg a problémáinkat. Ismerem a nőket. Valamikor rengeteg balett-táncosnővel volt dolgom. Azok is sokat káromkodtak. No nem mindig. Figyeltem őket, és rájöttem, hogy csak olyankor káromkodnak, ha a férfiak elhanyagolják őket. Már reggel, amikor bejöttek a próbára, a szemükön megláttam, hogy melyiküket simogatták meg előző éjjel, ezeknek tisztán csillogott a szemük, és egész nap választékos szavakkal és udvariasan beszéltek, akiket pedig elhanyagoltak a férfiak, azok fénytelen szemmel léptek színpadra, dühösen táncoltak, és gyakran káromkodtak. A mi kis színházunkban fénytelen szemmel téblábolnak a nők. Tehát foglalkozni kell velük éjszakánként. Nekem erre nincs időm, meg aztán túlságosan elhíztam.

— Majd szólok Lakner Ferinek — mondtam.

Till Sándor megvetően legyintett.