Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - KRÓNIKA
krónika a Fő téren állították föl, 1946-ban eltávolították, és sokáig a múzeum falai között porosodott (én, aki akkor rimaszombati diák és afféle költőbojtár voltam, jól emlékszem, hogy a múzeum akkori igazgatójának, Holéczy tanár úrnak az engedelmével hányszor álltam a folyosón, a szobor előtt, s próbálgattam a költő dacosan mellre szegett fejének tartását), szóval Tompa szobrát 1946-ban eltávolították, a 60-as évek közepén megint felállították, de most már a város peremére szorult, s ott állt egészen napjainkig. Pedig ha a költő az elmúlt ötven vagy akár nyolcvan évben időszerű volt tájainkon, akkor a sötét tónusokkal festő, az enyészeten, az élet kilátástalansá- gán borongó Tompa az volt. S talán éppen azért jutott neki — az életműnek is, szobornak is — a föntebb fölvázolt sors: hogy a borús költő és borús olvasója ne találkozhasson, hogy az utóbbi az előbbi segítségével ne tudatosíthassa még fokozottabban a sorsát, kétségbeesését. Ilyen vonatkozásban viszont ide kívánkozik a szobor hányatott múltjából egy jellemző történet. 1921-ben és később, amikor a frissen megalakult Csehszlovákiában a pozsonyi Mária-Terézia- szobor ledöntésével elindult az első szoborellenes invázió, a szélsőséges erők Rimaszombatban is csatasorba álltak, s el akarták távolítani a városból a magyar költő szobrát. A véletlenek egybejátszá- sa folytán azonban akkor Rimaszombat lefgfelsőbb hivatalában, az ún. zsupán székében is költő ült, méghozzá jó költő, nagy költő, a szlovák Janko Jesensk, aki a szélsőségeket azzal intette le, hogy amíg ő ül az ispáni székben, addig Rimaszombatban költőket és költőszobrokat nem fognak — ahogy ő mondta — likvidálni. így maradt 1921-ben Tompa Mihály a helyén. 1946-ban azonban sajnos már nem költőispánja volt Rimaszombatnak s Tompának távoznia kellett, ma viszont — úgy látszik — a józan ész megint csak felülkerekedett városunkban, s következtében Tompa Mihály — ötvenéves száműzetés után visszakerülhet az eredeti, az őt megillető helyre. S merem remélni, hogy ennek megfelelően életműve is visszakerül az őt egyedül megillető helyre: a szellemiségünkbe, lelkűnkbe, szívünkbe. Tőzsér Árpád
