Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: Orbánné drámája

Orbánné drámája

képpen választ ad arra a műben végigvibráló kérdésre: Hol éljen az ember, idegen- ben-e vagy a szülőföldjén?

A középpontos dráma gyakori tartozékai a ceremóniák, rítusok. Ilyen az Ilusnál, Orbánné lányánál minden vasárnap elköltött egybesült disznóhús, a „mama kedvence”, amit valójában utál. A bevett szokás „ceremóniája” jól mutatja a kommunikációs káoszt anya és gyerekei között, a társas monológokat, az egymásra-nem-figyelést, az egymást-nem-értést: „Mert én nem tudtam, hogy falakkal beszélek!” (315.) — tör ki egy alkalommal elkeseredetten az anya.

Groteszk „rítus” a rendszeres szerelmi randevúk, a csütörtök esti vacsorák sorozata Csermlényi Viktorral, „aki csupa has”. (298.) Hiperbolizálva ugyan, de mégiscsak jellemez Orbánné, s később ugyanazon receptek alapján, ugyanolyan gonddal szolgálja fel a menüt, ugyanannak a férfinak az a másik asszony.

A macskajátékot is groteszk rítusnak tartjuk: „A szomszédnőm egy drága kis szerencsétlen teremtés. Mindenki csak Egérkének hívja. ” (304) — mondja róla a főhős. Az író apróbb előkészítő momentumokkal dolgozza ki a macskajáték „útját”, hogy az a mű végén kulmináljon, immár nemcsak a művilág lezárásaként, hanem egy kiváló szcenikai lehetőségként is. Nem kötelező betartani a macskajáték lezajlásának instrukcióját, elhagyása azonban megbontja a művilág lényegét és egységét.

Ebben a sorban kívánkozik említésre a fényképbetét, mintegy keretfunkciót betöltő volta is. A dráma elején Orbánné mondja el a képen látottakat: „Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Lé tán, kint a Holt-Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol lánykorunkban laktunk... A képet már eredetileg túlexponálták, a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcuk is alig kivehető. ” (295.) Művinek éreznénk az írói fogást, a fénykép beiktatását, ha háttér-motí- vumként nem jelenne meg többször is az egész művön keresztül. Funkciója az, hogy tömör, de többirányú információt adjon és asszociáljon. A fénykép biztosítja a művilágon belül a kapcsolatot a történelemmel15: „ Gizám, mi nem apánkat vártuk azon a fényképen. Őt be sem hívták a pótsorozásra, mert már a háború elején alkalmatlannak nyilvánították... tegyük fel, hogy mégis apánkra vártunk, akkor pedig az a kép nem 1918-ban, hanem 1919-ben készült, és akkor jobb, ha nem is gondolunk rá. Szegény drágám! Milyen szépen élt. Es milyen csúnyán halt meg. ” (340.) A két nővér különbözőképpen emlékszik az eseményekre, a történelmi igazságot azonban Orbánné mondja ki. Az apjuk a fehérterror idején a barátját mentette Szolnokon, amiért a különítményesek parancsnoka levörösbérencezte és felpofozta őt. Ezek után hazament, s a pincében főbe lőtte magát. Azt, hogy a vörösök lőtték le, a család találta ki, hogy az édesanya nyugdíjat kaphasson. Az önvédelemből gyakran hazudozó Orbánné lényeges helyzetekben mindig ragaszkodik az igazsághoz, az igazságossághoz, most is ő vállalja fel a történelmi valóság kimondását. Az persze tisztázatlan marad, mikor készült a fénykép: amikor az apjukra vártak-e, vagy amikor Csermlényi Viktor érkezett. Nincs is különösebb hírértéke és jelentősége az információnak, mert a dráma cselekményére egyáltalán nincs hatással. „Biztos csak az, hogy bennünket ábrázol, Szolnok megye szépeit, a Szkalla lányokat, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy domboldalról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottunk, kinek vagy minek örültünk, az most már örök talány marad. ” (378.) így zárja le a drámát Orbán-