Irodalmi Szemle, 1994

1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai

Szabó József

Nyelvjárásaink. Bp. 1966. 80.) — inkább a középső palóc nyelvjáráshoz sorolhatjuk. Lényegében véve ezt igazolja az a jellemzés is, amelyet a szerző anyanyelvjárásának legjellegzetesebb hangtani és alaktani sajátságairól fejtett ki (99—103.).

Ugyanakkor kitűnő érzékkel figyelt föl Zalabai arra, hogy a község nyelvjárása miben tér el markánsan a környzetétől (így például a szórványosan előforduló illabiális á-zásban, s milyen vonatkozásai mutatnak rokonságot a dunántúli nyelvjárás- típussal. Ennek okát — szerintem teljes joggal — egyrészt abban a településtörténeti mozzanatban látja, hogy a törökök kiűzése utáni időkben a Dunántúlról kerültek betelepülők a községbe, másrészt azzal a tényezővel is magyarázza, hogy a falu református lelkészei folyamatosan a Sárospatak környéki nyelvi-nyelvjárási normát terjesztették a helyi lakosság körében.

A Hazahív a harangszó — témájából adódóan is — szinte mindegyik fejezetében bővelkedik tájszavakban (pl. behirgál ’besöpör’, didelle ’barátfüle, derelye’, duruzsba ’vőfély’, hambit ’tornác’, kisefa ’hámfa’, kócsoskalács ’lakodalmi kalács’, lennek ’bükköny, pátyosz ’közepes minőségű, meggerebenezett kender’, pöhö ’tollpehely’, sus- tya. ’a kukorica borítólevele; csuhé’, tollú ’toll’; stb.). Ezenkívül azonban anyanyelvjárásának valódi tájszavaiból — ábécérendben és jelentésük megadásával, olykor magyarázattal is —, valamint néhány állandósult szókapcsolatból több tucatnyit is közzétett munkájában (106—9.). Szójegyzéke elé — mintegy bevezetőül — a következő szép gondolatokat fűzte: „Szemelgessünk abból a cifra tarisznyából is, amelybe édesanya-nyelvem gyöngyszemeit: a tájszavakat gyűjtögetem, boldog izgalommal kapva papír s ceruza után, ha egyikük-másikuk elém perdül egy-egy pásztói szájról. Egy részüket még az anyatejjel szívtam magamba, a köznyelv normája azonban szókészletem peremére szorította őket, már-már a feledés homályába, úgy nézek hát rájuk, mint rég nem látott ismerősre az ember, nem tudván betelni az újratalálkozás örömével, amelybe vegyül némi ragyogvány a gyermekkor rég elhagyott édenéből is. ” (105— 6.)

A kötetben föllelhető valódi tájszókra szinte kivétel nélkül jellemző, hogy pontos jelentésmegadással közli őket a szerző, sőt ha a megnevezés valamilyen konkrét eszközre, egykori használati tárgyra vagy például valamilyen népszokásra, napjainkra már visszaszorult munkafolyamatra vonatkozik, akkor nemegyszer bővebb magyarázatot is találunk, amelyek elsősorban a néprajzosok érdeklődésére tarthatnak számot.

Arra is van példa, hogy az író egy-egy állandósult szókapcsolat, szóláshasonlat keletkezésének a magyarázatára vállalkozik. így például a 64. lapon: "Nincsen sütniva- lója..." — bugyuta, hebehurgya embert vesz célba ma már a szólás. Eredetileg azonban olyan asszonyra vonatkozott, aki a sütnivalónak: a „pár’’-nak, vagyis a „kovásztétel”- hez szükséges erjesztő-kelesztő anyagnak, az élesztő előtti korszak e találmányának volt híján." — A 66. lapon pedig egy szóláshasonlat kapcsán a kenyérsütés egyik eszközéről, a pemetéről kapunk érzékletes leírást s egyúttal meggyőző magyarázatot arra, hogy miért válhatott ez az eszköz a szóban forgó szóláshasonlat szemléleti alapjává: „ Úgy áll a hajad, mint a pemete ” — borzas emberről mondja ezt falum egy nyelvi for-