Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - 440 ÉVE SZÜLETETT ÉS 400 ÉVE HALT MEG BALASSI BÁLINT - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az égi szerelem elátkozott költője
440 éve született és 400 éve halt meg Balassi Bálint TŐZSÉR ÁRPÁD Az égi szerelem elátkozott költője A kutatókat régóta foglalkoztatja a kérdés: miért annyira szemérmesek magyar nyelvű reneszánsz költészetünk megteremtőjének, Balassi Bálintnak a szerelmes versei? Az „isteni” Pietro Aretino korában, akinek 16 emlékezetes szonettje a szeretkezés 16 pozíciójáról az olaszul jól beszélő Balassi kezében is megfordulhatott, vagy mondjuk a francia Ronsard és a lengyel Kochanowski korában, akikkel költőnket össze szoktuk vetni, de akiknek a költészetében a nyers reneszánsz erotika — Balassi költészetével ellentétben — olyan nagy természetességgel van jelen. Igen, tudom: Balassi a rendkívüli nyelvtudása és műveltsége ellenére is inkább csak az antik poétákat és az újlatin humanista költőket (elsősorban Angerianust, Marullust és Janus Secundust), valamint Közép-Eurőpa „virágének-költészetét” ismerte, fordította és hatásuk alatt írta verseit, továbbá nincs tudomásunk róla, hogy a nemzeti nyelvű kortárs európai költészet művelői közül valakivel is közvetlen kapcsolata lett volna (a lengyel katonaköltőt, Adam Czachrowskit leszámítva, akivel Egerben együtt katonáskodott), nem úgy, mint például Kochanowskinak, aki Párizsban Ronsard mellett és Ronsard „pajkos” verseinek hatására írja a maga erotikus költeményeit. Ez mind igaz, a Balassi-versek „szemérmessége” viszont ennek ellenére is talányosnak tűnik, hisz poétánk az erotika költői kifejezésével az újlatin példaképek költészetében is találkozhatott. Janus Secundus ún. basiumai csak csókról és ölelésről szólnak ugyan, de olyan rafinált beállításokban, hogy például a francia Pléiade nem egy költőjét egészen nyers érzékiségű „basiumokra” ihletik. Ezzel szemben Balassi a belgából lett újlatin poéta versei közül is pontosan a „legszemérmesebbet” választja ki magyarításra (amint az Eckhardt Sándor Poeta doctus című tanulmányában kimutatja)1, s fordítás közben az érzékibb részeket abból is elhagyja. Mégiscsak Eckhardt Sándornak lenne tehát igaza, aki szerint Balassi szerelmi poézisének illedelmessége nem más, mint a „prédikátoroktól és a közvéleménytől féken tartott magyar hölgyek iránti kötelező szemérem ” 2? Meglehet. De akkor meg az a kérdés tolakszik elénk, hogy miféle szemérem tartotta vajon vissza költőnket az érzékibb kifejezések használatától például a Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról szerzett vagy a „eiterás lengyel lányról" írt költeményében? Ezekben a „latrikánus- nak” mondott versekben ugyanis nyilvánvalóan ugyanaz az'udvarló-bókoló költő beszél, amelyik a Júlia- vagy a Célia-versekben, pedig amazokat (ellentétben emezekkel) a címzettek feltehetően soha nem is látták. (A Bécsi Zsuzsannáról s Anna- Máriáról szerzett ének nem Bécsben, hanem véletlenül éppen itt, Pozsonyban
