Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Szádellei Bella tott volna eszembe! Ettől még azt is elfelejtem, hogy regényt akarok (pontosabban: kezdtem el) írni. No és mi van azzal a (papucsszerű) (női?) félcipővel? Elindult-e már, hogy átkeljen az utca egyik oldaláról a másikra? Bánja a rosseb! Hogy a fenébe lehet az, hogy én mindig másutt vagyok, mint ahol épp vagyok?! Mért nem arra figyelek, amit írok?! Még szerencse, hogy a kezem — tanácstalan — feje fellázadt, a lázadása egyenlő az írás automatizmusával. Egy óra múlt öt perccel. Már nem a tv előtt ülök, hanem az ágyban. Elég volt. Teljesen elhagy az erőm. A ceruzacsonk is - gyökértelen fa - kifordul az ujjaim közül. Micsoda hülye szokásommá lett, hogy a család összes ceruzacsonkját én írom "töviről hegyire"? Márpedig egy pedagógus meg egy író elég sok ceruzacsonkot termel! (Mért fut végig a hideg a hátamon, ha magamra vonatkoztatom az író szót?!) (Mindig kényelmetlen érzés fog el, ha írónak nevezem - pontosabban: kell neveznem — magamat.) Egy óra tíz perc. (Lángol a herezacskóm.) Lángol a herezacskóm! De nem az előbbi erotikus gondolatok eredményeként! Amikor május elején kiengedtek a kórházból - ahová április közepén vittek (vesegörcsökkel) —, útravalóul egy hólyagfertőzést kaptam. (Ezt két epizódban már megírtam az - azóta csonkán maradt - regényemben.) (Érdekes, milyen könnyű szívvel, lelkiismeret-furdalás nélkül írom le a regény szót, pedig lehet, hogy soha sem lesz regény ebből a szóáradatból.) (Meg a másikból se.) No most (itt) kellene abbahagyni! (Ez lenne a stílszerű befejezés!) De hát abba lehet hagyni? Be lehet fejezni valamit is? Elkezdeni inkább. (De az se igazi kérdés.) Az ember csak belép egy - régóta hömpölygő — folyamba. De kilépni nem tud - nem lehet - belőle. Úgy viszik ki négy rúdon. De akkor sem biztos, hogy tényleg kint van ("kikerült") belőle. (Az írónak furcsa érzése támad a combja között. Hirtelen odakap, de rendben talál mindent. A következő pillanatban már el is illan a hirtelen támadt nyugtalanító érzés. A sohasem tapasztalt furcsa bizsergés.) Egy óra huszonhárom perc. Egyre kevesebb időm marad az alvásra. De hát képtelen vagyok abbahagyni ezt az írást! Az agyam szinte teljesen elzsibbadt. A szemem le-leragad. A fülemben akkora zúgás van, mintha a Duna fenekén hallgatnám a sodródó kavicsok tanácskozását. A kezem viszont dolgozik (fellázadt) (alkol) megállíthatatlanul. Pedig már fogalmam sincs róla, hogy mit írok. (Valóban nincs ész ebben a megszállott kézfejben!) írok, mert írni jó. írni nagyon jó. írni nagyon-nagyon jó. Csak megfájdul tőle az ember kezefeje, és lassan kifolyik a szeme. írni még csak lehet szem nélkül, de aludni lehet-e? Mit huny le az ember, ha nincs szeme? S lehet-e- szemtelenségeket - álmodni szem nélkül? Sohasem fogom megtudni. Nem érné meg a próbát. Szerencsére nem vagyok hadiállapotban. Senkivel. Csak önmagam- mal. Néha. Erre akkor kerül sor, ha nem írhatok. Ha valaki - vagy valami — meggátol ebben. Mihelyt azonban írni kezdek (pontosabban: írnom adatik), azon nyomban helyreáll a pulzusom, a vérnyomásom, megszűnik bennem a (már-már) kibírhatatlan feszültség. Kiegyensúlyozottá válik a közérzetem. Ha írni kezdek, minden szóval a békekötés feltételeit fogalmazom. Ha írok, (már) béke van. (Vége a hadiállapotnak.) Ha nem írok: háború. (Bennem.) Csoda-e hát, hogy ilyen szívesen művelem az ösztönös — a természetes: az automatikus írást? Amíg írok, béke van. (Bennem.) Az automatikus írást olyan fokra fejlesztettem, hogy immár köny-
