Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Éjszaka az Escorialban tete megenyhült, és különben is, mintha mi sem történt volna, folytatta a félbeszakadt beszélgetést. A hirtelen beállt nyugalmi állapotot mindegyikük más-más formában élte meg. Szomszédja az asztal felületét kapirgálta, Á merengő, sértődött tekintettel a földet bámulta, a szemben ülő egy képeslapot emelt fel a földről, amely valószínűleg egy, most már hamuvá vált könyvből eshetett ki. A képeslapot ő is szívesen elolvasta volna, de úgy gondolta, D. talán megharagudna rá, hogy beleüti az orrát családja féltett titkaiba.. Talán elég lett volna megkérdeznie, megengedi-e, hogy elolvassa a fekete-fehér kártyát. A gondolat terjedt, D. megérezhette szándékát, mert lecsapot a képeslapra, és a tűzbe dobta. Haragudott a családjára, s minden tárgyi emléket, amely rájuk emlékeztette, gondosan igyekezett megsemmisíteni. A tűzbe dobta. Elégette, vagy lehet, hogy csak egyszerűen idegeneknek ajándékozta, esetleg a Szerv tette rájuk enyves kezét. így vándoroltak el a tárgyak, az emberek, mint az Escorial visszhangzó termeiben, a kapzsiság nem tudott visszautasítani egy velencei tükröt, sem egy finom porcelánszobrocskát, faragott bútordarabot sem. így aprózták el a család múltját és dicsőségét. Akárcsak egy ócskásnál, szemérmes gesztussal, hogy D.-nek ezzel valójában jót tesznek, ők tesznek igazán szívességet, mert ha a patinás tárgyakat nem vinnék el, esetleg szemet vetne rájuk más, s náluk a holmi, így mondták, „holmi”, jó kezekben van, D. bármikor visszakaphatja őket, ha már elmúlnak beteges dührohamai, és komolyan visszatér az alkotáshoz. Azon, hogy komolyan visszatér az alkotáshoz valójában azt értették, hogy amikor pénze lesz. A lakás olyan volt, mint egy hajó, melynek fedélzetéről a viharok alkalmával folyton a tengerbe esik valami, és belevész a végtelen hullámokba. Tárgyak bolyonganak így a földön anélkül, hogy valaki is észrevenné őket, és örömében ujjongva felkiáltana: „Jé, eg}' pipa! Hűha, emberek, találtam egy pipát!” Tekintetét Á.-ra szegezte: a zsebeiben kotorászott zavarodottan, valamit keresett, talán egy csomag rejtőzködő papírzsebkendőt. Arcát, így oldalról nézve, eltakarták sötét hajfürtjei, csak az orra lógott ki a képből, mint egy szemérmetlen, kitakart testrész. Szenzibilis leikével megérezte a tekintetét, az orr feléje fordult, egy ideig nézte, majd kiöltötte rá hegyes nyelvét. — Fáradt vagyok — mondta aztán —, menjünk aludni. Csakugyan, hol lehet itt lefeküdni? — Mindenütt, ahol csak akarsz — válaszolta D. —, van itt hely elég. Ha fáradt vagy, a szomszéd szobában van ágy, ne vetkőzz le, mert megfázol, bújjál ruhástul a takaró alá. A szekrényből még szedek ki egypár régi kabátot, ha mégis fáznátok, terítsétek azokat is magatokra. Te is mész? — fordult feléje, és a hangjából kiérezte, hogy csakugyan az aggasztja, hogy ők esetleg megfázhatnak, és így komolyan gondolja, hogy a családja rámaradt télikabátjait is előveszi. — Én még maradok, ha ti is fenn lesztek. Á. és D. egy-egy gyertyával átmentek a szomszéd szobába. Tompa beszélgetést hallott, majd a nehéz télikabátok súlyos puffanásait, mintha a napóleoni hadsereg vonult volna be egy orosz nagyúr téli szállására. Átfagyva, fáradtan hevertek az emeleti szobákban, mindent magukra terítve, ami a kezük ügyébe került. A szakállas Andrej, a szolga, egy régi dumkát énekelt.